14.fejezet - Step by step

/TaeHyung szemszög/
Későre jár, mégsem jön álom a szememre. Fel és alá járkálok a lakásban - a gondolataim valóságos méhkasként zúgnak, a raj pedig nyughatatlan és ideges. Pyo egy darabig szorosan a lábam mellett lépkedett, ám mostanra összegömbölyödött az ágyon, és alig hallató légzése egyenletessé vált.
Leülök mellé és miközben végigsimítok hófehér bundáján, előkapom a mobilom. A kijelző fénye bántja a szemeimet, így hunyorogva keresek rá JungGi nevére. A felület egyértelműen elérhetőnek jelzi. Nem csoda, ha túl feszült a pihenéshez: az Ébredésének kijelölt időpontig kevesebb, mint egy hét van hátra. Talán még fel sem fogta teljesen, hogy Álombeli énjének hamarosan véget kell vetnie.
A tekintetem átsiklik a telefont markoló kezemre. A furcsa, ismerős bizsergés azonnal átjárja, amint arra gondolok, ahogy tétovázás nélkül megérintettem őt. Nem vall rám az ilyesmi. Legalábbis úgy gondolom. Egy ideje ugyebár még abban sem vagyok biztos, hogy magamat ismerem. Valamiért azonban már egyáltalán nem áll szándékomban kerülni, vagy minimalizálni a vele töltött időt, mint az ismeretségünk legelején. Sőt.

Az íróasztalánál ül. Bal kezében egy tollat szorongat - látszólag valódi szárral - és egy köteg papír tetején kopogtatja a végét. Alsó ajka minden levegővétellel enyhén elnyílik, és néha a keze is megremeg. Teljesen máshol jár. Egy pillanatra elszakítom róla a tekintetem, mikor megreccsen egy közeli faág. Helyezkedem kicsit és kibújok az örökzöld fenyő törzsének közeléből. Az utcára tekintek és reménykedem, hogy senki nem vette észre a sötétben felkapaszkodó alakom. Mennyivel egyszerűbb lenne szárnyakkal... Ebben az óvatlan pillanatban mozdul meg: egy sóhaj kíséretében az eszközt tartó kezére hajtja a fejét, és kipillant az ablakon, egyenesen az irányomba. Igyekszem mozdulatlan maradni. Magam sem tudom, mit keresek itt ilyenkor, de már késő visszafordulni. Az egyetlen reményem, miszerint a majdnem teljes sötétségben nem szúr ki azonnal szertefoszlik az arcán eluralkodó meghökkenéssel.

 Felpattan az eddigi pozíciójából, és hosszú, szőke haját a füle mögé igazítja, mielőtt szélesre tárná az ablakát.
 - TaeHyung?
 - Hm? - próbálom lazán előadni a dolgot, és lábaimmal lógázni kezdek a faágon, gondosan kerülve mindenféle szemkontaktust.
 - Mit művelsz? - a hangsúlyából egyértelműen érzem, hogy felvont szemöldökkel pásztáz.
 - Őrködöm - jelentem ki nemes egyszerűséggel, mintha ez egyértelmű indok lenne az éjjeli leskelődésre. - Gondoltam biztonságban éreznéd magad a védelmem alatt.
 - Ó. És szükség esetén mégis hogyan szándékoznál a segítségemre sietni sacc per két méterre kuporogva az egyébként csukott ablaktól?
Ezzel megfogott. Felé fordítom a tekintetem, és végignézem, ahogy diadalittasan elmosolyodik, de a kifejezés rövidesen félénkebb árnyalatot kap.
 - Nem jössz be?



/JiHoon szemszög/
 - Hivatott, uram - meghajlás közben fájdalom nyilall a derekamba. Hiába, a magamfajták ellustulnak a pozíciójukban, és az emberfeletti testünket is megkoptatják az évek. Néha irigylem azokat, akik tényleges végrehajtókként helyezkednek el a társadalomban.
A csikket a hamutartóba nyomja, és megvetően pillant rám az eloszló füstfelhőn keresztül.
 - Nem vagy jó formában - az Éj Ura sosem kegyelmez. Még a szavaival is kíméletlen, függetlenül azok címzettjétől. - A legfőbb bizalmasomként elvárom, hogy ne viselkedj előttem öregemberként.
 - Igenis, uram.
 - Hány nap van még hátra az Ébredéséig? - kérdezi.
 - A mai napot lezártnak tekintve még hat.
 - A fennmaradó időben minden lehetőséget meg kell ragadnom, hogy akadályozzam.
 - Nem tudom, mire céloz, uram.
 - Úgy látszik, már mentális leépülésben is szenvedsz - a szemeit forgatja, aztán eszelős hangsúlyra vált. - Mi történik azzal, aki nem jelenik meg a személyesen általam kijelölt szertartáson?
Szinte biztos vagyok benne, hogy hallja, ahogy a felelet előtt megpróbálom lenyelni a torkomban felgyülemlett elborzadást.
 - Kivégzik.
 - Meg kell küzdenie érte, hogy egyáltalán megérje az embersége levetkőzését - folytatja. - Ha összehozza...úgyis beleroppan - kifejezéstelen arcára vicsorra hajazó vigyort ölt. Az egyébként is ingerválaszként hátrálásra késztető aurája most valósággal lehűti a helységben köröző levegőt.
 - Ha megengedi, uram - félve váltok témát.
 - Beszélj - legyint hanyagul.
 - Az Éjjeliek között pletykák terjednek. Nem értik, miért nem kezeli parancsokkal a Merültek kérdését. Az Éj Ura mindig... - érzem, ahogy az összes vörös életnedv a fejembe, és a tüdőm felé halad.
 - Vigyázz a szádra, JiHoon - sziszeg, egyetlen kezével irányítva az ereimben tomboló áramlást. Néha arra gondolok, milyen kiváló Altató lenne belőle. Ilyen képességgel viselhetné a "Vér ura" címet is. Végül elenged, én pedig a térdeimre rogyva kapkodom levegő után. - Nem érdekel, hogyan intézte a szánalmas üzletét az apám, vagy a nagyapám. Jelenleg nem áll szándékomban a férgek feletti uralkodásért hadakozni egy semmirekellő trónbitorlóval sem - fintorog.
 - N-nem hagyhatja figyelmen kívül őket örökre - szólalok meg rekedt hangon ismét, és lassan felegyenesedem. - Gazdasági okokból.
 - Úgy teszek, ahogy a kedvem tartja - csettint nyelvével, én pedig nem ellenkezem tovább. Ennél jobban féltem az életem. Tekintete hirtelen felderül, ajka kevésbé fenyegető mosolyra húzódik. Ha nem ismerném jól(minden bipoláris jellemzőjével együtt), ebben a pillanatban egészen vidámnak vélném. Követem az ajtó felé.
 - Mi jár a fejében, uram? - kérdezem óvatosan.
 - Eszembe juttattál valamit - a szemei jéghidegek maradnak, miközben mosolyogva megveregeti a vállam. Igyekszem nem meginogni az érintéstől, és miután magamra hagy, kipillantok a nyitva felejtett nyílászárón. Egy pislogás erejéig még látni vélek egy kapucniba burkolózott árnyat, amint elsuhan előtte.
 - Francba az öregedéssel - szitkozódom, és megrázom a fejemet. Már a látásom sem a régi.



/JungGi szemszög/
 - Kérdezhetek valamit? - hátat fordítok neki, miközben az általa ebben a furcsa időpontban megkívánt ételt tartalmazó kisebb lábast a tűzhelyre helyezem.
 - Miért is ne? - rántja meg a vállát, miközben felpattan a konyhapultra.
 - Az Ébredés...mennyire emlékszel belőle?
 - Ez képezi az egyik teljes áramszünetet az emlékezetemben - von vállat. - Fogalmam sincs, hogyan, de gondoskodnak róla, hogy senki se legyen képes beszélni a folyamatról. Bár a te helyzeted kicsit más - fecseg. - Nekem minden kiesett azután, hogy kézbe vettem a papírt. Neked megtervezett az egész. Gondolom néhány Álomőr fog érted jönni.
Beleborzongok a gondolatba.
 - Megváltoztatott? - érdeklődöm tovább. - Nem a képességekre gondolok - pontosítok azonnal.
 - Bizonyos mértékben igen - a tekintet, amellyel a szemembe néz komolyabb, mint valaha. - Már nem az vagyok, aki azelőtt.
Egy darabig csend telepszik közénk. Én az ételt kavargatom, ő pedig a lángot bámulva mereng valahol a régmúltban. Újra meg újra átgondolom a szavait, és végül fennakadok néhányon.
 - Ha jól hallottam, az előbbit az "egyik" kiesésként emlegetted - aprót biccent. - Ezek szerint van másik is?
 - Így is mondhatod - sóhajt. - A különbség az, hogy nem tudom, mire nem emlékszem.
A konyhai eszközt forgató kezem megdermed, és meglepetten pillantok fel rá.



/MinRin szemszög/
Sóhajtva szakítom meg a hívást, és a zsebembe süllyesztem a mobilomat. Jelenteni a jelentésed egészen különös érzés. Lebiggyesztem az alsó ajkam, ahogy elhaladok a piercingekkel is foglalkozó üzlet előtt, de az ezzel egy időben megrezzenő eszköz azonnal jobb kedvre derít. Nem agyalok sokat, mielőtt ismét előkotornám a nadrágomból az eszközt.
JungKook üzenete félszeg invitáció egy újabb találkára. Közvetlenül holnapra, a műszakját követő időpontra szól, helyszínként pedig több opciót is kínál. Ezek közül legjobban a közeli, hangulatos kis kávézóként jellemzett épület nyeri el a tetszésemet. Magam is meglepődöm a szám szélén bújkáló vigyoron, amit a válasz bepötyögése közben fedezek fel. Nem felejtem el megemlíteni azt sem, hogy nincs harag a múltkori(a szó szoros értelmében elkövetett) kirohanása miatt. Az üzenet elküldése után végigpillantok magamon. A levakarhatatlan fekete csőnadrág és az egyszerű fazonú, azonos színben "pompázó" kabátom egy nőiesebb, randevúra illő szett vásárlásáért ordítanak.

 A késői időpont ellenére tehát megindulok egy ideális nyitvatartással rendelkező bolt felé, útközben előhalászva egy doboz cigarettát. Még szerencse, hogy a drága bátyám nem szerzett még tudomást ezen káros szendvedélyemről. Attól tartok, mérgében darabokra tépne.



/JungGi szemszög/
 - Sajnálom - nyögöm ki az első dolgot, ami eszembe jut. - Pontosan tudom, milyen érzés.
 - Veled is...? - elképedve pislog.
 - Az orvosok szerint valamilyen különösen stresszes vagy tragikus esemény által kiváltott amnéziaszerűség - biccentek keserű arckifejezéssel. - Kezelni nem lehet, pláne, míg nem tudom, miről szólt a fejezet, ami ki lett tépve a könyvből - a homlokom irányába pillantok, aztán vissza az ételre.
Abban a pillanatban, ahogy elzárom a tűzhelyet, sötétség borul a házra, és csak a beszűrődő holdfénynek hála tudom figyelemmel követni az eseményeket. TaeHyung villámgyorsan mozdul - leugrik a pultról, jobbjával megragadja a csuklómat, az ajtó felé fordít majd elém áll, míg balját maga előtt tartva támadóállásba helyezkedik, továbbra is szorosan tartva.
 - Tae - suttogom.
 - Psszt - csitít. - Semmi baj. Itt vagyok.
Néhány másodpercig csak a felgyorsult szívdobogásom visszhangzik a fülemben, keveredve az ő félhangos lélegzetvételével. Előttem magasodó alakja alig láthatóan mozog, ahogy tüdeje megtelik majd újra kiürül. Szabad kezét ökölbe szorítja és továbbra is ugrásra készen, feszült figyelemmel pásztázza a bejáratot. Elsőnek én mozdulok.
 - Ironikus - félkeserű mosolyra húzom ajkaim. - Csak áramszünet - sóhajtok megkönnyebbülten, és egy pillanatra hátának döntöm a homlokomat. A fehér ing, amelyet visel, enyhén édeskés illatot áraszt magából. Az érintéstől hirtelen összerezzen és elengedi a kezemet. - Ne haragudj, én csak... - kapok észbe, mikor eszembe jutnak JungKook szavai. Szó szerint érzékeny pontra tapinthattam.
 - Nem gond - vágja rá. - Maradj itt, megnézem a biztosítékot.
Rövidesen helyreállítja az áramellátást, én pedig tálalom az elkészült, igencsak késői vacsoráját. Némán figyelem, ahogy habozás nélkül nekilát, de képtelen vagyok elszakítani a tekintetem a területről, amelyhez az imént túl közel merészkedtem. Nyugodtan befejezi az evést, aztán szó nélkül el is mosogat maga után, és csak ezt követően szólal meg újra.
 - Nem tudtam, hogy tudod. Érdekel, igaz? - megtörli a kezét, és ismét felém fordul. - Pedig tényleg nem nagy szám.
 - Nem, én csak... - kezeimet magam elé emelve ellenkezek, de hitetlen tekintetét látva leeresztem őket. - Talán... egy picit.
Amolyan "megmondtam" pillantással illet, és elindul a háló felé, alkalmasabb környezet reményében. Követem, és nem bajlódom a világítással, ahogy megtorpan az ablak előtt, és elkezd kigombolni néhányat a felső összefogató korongok közül. Halkan felsóhajt, miközben ledobja vállairól az anyagot, a félhomályban épphogy láthatóvá téve a lapockáit. Lépésről lépésre közelítek, gondosan figyelve rá, hogy hangtalan maradjak.



/TaeHyung szemszög/
Az érintése hűvös, és végtelenül lágy. Ujjperceivel diszkréten végigjárja a párhuzamosan elhelyezkedő hegeket.
 - Stigmák - magyarázom. - A szárnyaitól való megfosztás az egyik legnagyobb büntetés egy Ébredt számára. Egy testi jel, amely egész hátralevő életemre megszégyenít - elhalkulok. - Azt hiszem...valami szörnyűséget követtem el abban az időszakban, amit nem tudok felidézni - vallom be. Már nem érzem a bőrét a bőrömön, így ismét felöltözöm, és szembefordulok vele. Minden lehetséges szó a torkomra forr, amikor megpillantom a szeméből legördülő, az Ezüst Óriás fényében megcsillanó könnycseppet. Az együttérző bánat tagadhatatlan bélyegét tétova mozdulattal törlöm le hófehér bőréről, és zavaromban elkerülöm a szomorúan fürkésző szempárt.
 - Későre jár. Pihenned kéne.
Hátrál egy lépést, miközben válaszol.
 - Mostanában nem megy túl jól.
 - Mitől félsz ennyire? - billentem enyhén oldalra a fejemet. A korábbi kérdései fokozott aggodalomra utaltak.
 - Nem is tudom - az ágya szélére telepedve az ölébe bámul. - Ha én is megváltozok... senki nem lesz, aki igazán emlékezne a mostani énemre.
 - Senki? - kérdezek vissza, továbbra is az ablak mellett szobrozva.
 - A szüleimet elvesztettem, a bátyám pedig...nos, enyhén szólva ritkán találkozunk. Igazán jól senki sem ismer.
 - Akkor pontosan... - gyors fejszámolást végzek. - Hat napunk van hátra, hogy változtassunk ezen.

Egy szemhunyásnyit sem alszom a Nap felkeltéig, de nem bánom. Abban a néhány órában, amelyeket alvással tölt, kisimulnak a vonásai, és kis időre a gondterheltség sötét fellege is elsuhan a közeléből. Az első sugarakkal felállok az ágya mellé húzott fotelből, és az íróasztalához lépek. A kíváncsiság vezérel, miközben a papírlapokhoz érek, egyesével megfigyelve minden ábrát. A szárnyat ábrázoló rajznál elkerekednek a szemeim, és hirtelen megfájdul a fejem. Sarkon fordulok, és már épp készülnék felrázni a lányt, mikor megszólal a csengő, JungGi szemei pedig kipattannak.
 - Ki lehet az ilyenkor? - mormog, miközben a takaró alól kimászva mezítláb császkál el a bejáratig. Az ajtó kitárását kísérő halk nyikorgást elfedi az ajkait elhagyó sikkantás. Az izmaim megfeszülnek, miközben felkészülök az esetleges veszélyforrásra, a vendéget köszöntő hangja viszont boldogságot tükröz.
 - Tao?!

13.fejezet - Refracted light

/JungKook szemszög/
Egymás mellett ülünk, a festővásznainkat csupán néhány karnyi táv választja el. A nyílt órát tartó oktató lelkesen magyaráz a teendőkről - ő őt nézi, én pedig őt.  A feladat egyszerű: szabadon választott technikával kell vászonra vetni az interaktív táblán megjelenített tájképet, összesen három óra leforgása alatt.
Az első néhány percben csak mozdulatlanul bámulom a kezembe fogott, iskolai tulajdonú ecsetet.
 - Csak nem rászáradt festékkel kaptad kézhez? - szólít meg MinRin, egy pillanatra rám sandítva.
 - Nem, csak...
 - Akkor jó. Visszaadni viszont úgy illik - célozgat pimaszul, miután futó pillantásából visszatér a munkájához. Elmosolyodom, és felviszem a bázisszínt az előttem kínálkozó felületre.
Kár, hogy Álombeli.



/JungGi szemszög/
 - Hogyhogy ti? - vonom fel a szemöldököm, amint belépnek az üzlet ajtaján.
 - Mi is örülünk neked, kishölgy - mosolyog HoSeok, én pedig hasonlóan reagálok. Nincs értelme tovább neheztelnem. Azok csak rajzok. Azt hiszem.
 - Kook azt mondta, van egy kis elintéznivalója - lép előre Jimin. - Jinék pedig a tanács elé járultak, hogy beszámoljanak a fejleményekről - a nyakamra pillant, amelyen most medál nélkül,árván fekszik a lánc. - Mi jöttünk helyettesíteni.
 - Értem - az először emlegetett fél indoka meglep. MinRin egyértelműen úgy mesélte, hogy ma találkoznak... Lelki szemeim előtt felrémlik a könyvsor, amely az Ébredtek szerelmi viszonyait szabályozza. Beharapom hát az ajkamat, és megőrzöm a titkát.

Az erősítés hiába érkezik - a műszak egyetlen vendége a kirakat sarkában állomásozó varjú. Telente behúzódnak a lakottabb területekre, de belvárosi környezetben most először látok ilyen vakmerő példányt. Jimin megpróbálja elhessegetni, mire szénfekete tollait büszkén felborzolva reagál, a félelem legkisebb jelét sem mutatva. Tovább nem piszkáljuk, ő pedig egészen addig kémlel minket,míg kihelyezem a "Zárva" feliratot. Ekkor érkezik a hívás NamJoontól. Arra utasít bennünket, hogy várjuk meg őket, és szedjük össze a többieket is. Hamarosan visszaérnek.



/JungKook szemszög/
 - Hmm - az idősödő hölgy megtorpan mellettem, körbeellenőrző útján nem először. Szemüvegének vastag lencséin át vizsgálódik a művemen. - Valami nem stimmel - csettint a nyelvével.
 - Még nem vagyok kész, asszonyom - felelek tiszteletteljesen, a fák kidolgozatlan lombozatára utalva.
 - Részletkérdés - legyint. - Itt - az előtérben csordogáló patakra mutat. - Amikor vizet illusztrál, makacsabb ecsetvonásokkal dolgozik. A maga verziójában a fény sem fogja a felületet, és a kövek sem akadályozzák. Szinte olyan hatást kelt, mintha tolná őket maga előtt - mindketten felfigyelünk MinRin halk kuncogására. - Csitítsa le azokat a hullámokat, és fogadja be a rájuk eső sugarakat. Ez a patak így inkább csörtet, nem pedig csörgedezik - veti még oda, mielőtt továbblépne a lányhoz.
 - Igenis - biccentek, fél füllel hallgatva a következő áldozatnak szánt tanácsokat.

 - Zsák a foltját, csak fordítva - igazítja meg az orrnyergén lejjebb csúszott szemüvegét. - Még mindig nem jegyezte meg, MinRin? Vegyen vissza a fényerőből. Minden munkáján megakad az ember szeme, de a legtöbb azon nyomban el is vakítja. Szűrt fényről beszélünk - csóválja a fejét. - Épphogy átjut a fák levelei között, ebben a halványodott állapotban már meg is törik a víz felszínén - teátrális előadásán mindenki jót mosolyog. - Húzza szét a fényfüggönyt, és engedjen belátást mögé. Ott rejlik a lényeg - nyakatekert szavaival máris lezártnak tekinti a vizitet, és magunkra hagy. MinRin lesüti a szemeit, én pedig felemelem a kezem, hogy a fehérbe mártott ecsettel csillogást varázsoljak a monoton és robosztus vízfolyásra.

Hamarabb végzek a festéssel, így nyugodtan figyelhetem, ahogy ő tovább dolgozik. Láthatóan zavarják a megváltozott fényviszonyok - kint teljesen besötétedik a foglalkozás alatt, a mesterséges fény pedig egészen máshogy esik az interaktív táblára. Miközben elégedetten szemléli a majdnem  kész munkáját, apró mozdulatot lejt a csuklójával. A következő alkalommal vele együtt pillantok fel a referenciát jelentő képre, amely most mintha sokkal jobb megvilágítást kapott volna. Mielőtt azonban alaposan átgondolnám a látottakat, megrezeg a mobilom. Idegesen beharapom az ajkamat, miközben átfutok az üzeneten.
 - Sürgős? - rángat vissza MinRin a jelenbe, mire kelletlenül bólintok.
 - Ne haragudj, de mennem kell.
Felpattanok, és mindent hátrahagyva az ajtó felé indulok. A korosodó oktató utamat állja egy pillanat erejéig.
 - Még nincs vége az órámnak.
 - Elnézést kérek, de közbejött valami - mély meghajlással fordulok felé, aztán kilépek a teremből.
 - Fiatalúr!



/JungGi szemszög/
Az üzlet közepén telepedünk le - az általam főzött kávét kortyolgatjuk, mialatt a többiekre várunk. Elsőként JungKook esik be, és vágódik le közénk, karjait durcásan keresztbe fonva. Kérdőn tekintek rá, de nem reagál. YoonGi és TaeHyung együtt érkeznek, egyenesen(talán kisebb bedőlésekkel) egy bárból. Úgy látszik, mindkettőjüknek volt bőven panasza, amit ivásba fojthattak. Előbbi a duzzogó mellett telepszik le, míg az utóbbi mellém ül, jobb hely híján a kanapé karfájára.
 - Látsz valamit? - fordul ezután Jimin felé. A megszólított lehunyja szemeit, és erős koncentrációba kezd. Egy perc után homlokán gyöngyöket kezd formálni a verejték. A másodikban arca furcsa grimaszba torzul, és hátraveti a fejét. A harmadikban ökölbe szorítja kezeit, és hangos átkozódásba kezd.
 - Semmi baj - rázza meg a vállát HoSeok, hogy kirántsa a képessége világából.
 - Hasztalan vagyok - feleli az időt befolyásoló társa. Felé nyújtok egy pohár kávét, ő pedig megfáradt mosollyal belekortyol a koffeines italba. - Hiába szeretném, az Ébredtek világában zajló dolgokat sosem látom előre.
 - Tehát fogalmunk sincs, milyen döntés született a sorsodról - összegzi Kook egy sóhaj kíséretében.
 - A legnagyobb kérdés az, hogy életben hagyják e - YoonGi oldalra billentett fejjel, és ködös tekintettel vizslat. - Kényelmesebb lenne nekik, ha...
 - Vigyázz a szádra - józanodik ki egy pillanat alatt TaeHyung, fenyegető hanghordozásával mindenkit meglepve.
 - Jó, na - legyint újdonsült ivócimborája. - Tudod, hogy én bírlak - vigyorog rám. - Azért bízom benned, mert tudsz titkot tartani - kacsint, aztán Jimin kezéből kikapva a poharat fenékig üríti azt. Felrémlenek bennem a Kookot érintő szavai, miközben hallgatom, ahogy a kávé alkoholmentességéről(?) panaszkodik.
NamJoon és Jin hangtalanul bukkannak felé és lépnek mellénk - ezzel egy időben mindenki elhallgat, és az üzlet megtelik a feszült várakozás érzetével, amely szinte fojtogat.
 - Mit mondtak? - elsőként Tae töri meg a csendet, és meg sem próbál finomítani a kérdésen. Jin lehuppan az utolsó szabadon maradt fotelre, és NamJoonra hagyja a beszédet. Ő azonban válasz helyett a zsebébe nyúl, és helyet kér magának, közvetlenül velem szemben. Az előhalászott borítékot leteszi kettőnk közé, az asztal közepére.
 - Ebben rejlik a döntésük - szólal meg enyhén rekedt hangon. Az ölembe pillantok: a kezeim jobban remegnek, mint valaha. Ez most tényleg élet és halál kérdése. - Rendben, akkor majd én - vállalja át a felelősséget, és lassan feltépi a csomagolás hosszabbik oldalát.
Már szabályosan az ájulás kerülget, mikor megérzek egy meglepően lágy érintést. Tae tenyere óvatosan simul az ökölbe szorított kezeimre. Meglepődöm a mozdulaton, ám a remegés fokozatosan alábbhagy, így ficánkolás helyett inkább körbenézek a társaságon. Jin már korábban lehajtotta a fejét, YoonGi erősen koncentrál, hogy ébren maradjon; Kook előrébb hajol, hogy jobban lásson, HoSeok és Jimin levegővétel nélkül figyelik NamJoon kezeit.
Követem a tekintetüket. A kártyára hasonlító dolog, amit előhúz, egyik oldalán teljesen üres. Ráérős mozdulattal forgatja meg, mielőtt ismét,  az asztalon át elém csúsztatná. Némi habozással kihúzom az egyik kezem TaeHyung óvó érintése alól, és magam is szemügyre veszem.
 - Ezek...szárnyak?



/JiHoon szemszög/
 - Biztos benne, hogy jól döntött? - idegesen figyelem, ahogy ajkaihoz emeli a vörös folyadékot. Arca rezzenéstelen marad, miközben nagyot kortyol a borból.
 - Azt akarom, hogy essen át az Ébredésen. Azt akarom, hogy azt higgye, épp bőrrel megúszhatja. El akarom venni tőle a benne keltett reményt - felel kimérten.
 - Az Éjjeliek nyugtalanok - folytatom. - Nem értik, miért szükséges ekkora felhajtás egyetlen Álombeli miatt. Épp elég problémát okozott a múltban.
 - Ők nyugtalanok, vagy te, JiHoon? - von kérdőre, mire meghajlok.
 - Bocsássa meg buzgóságomat, de ha esetleg személyesen beszélne velük... - a vörösbor azonnal marni kezdi a szemeimet. Elhallgatok.
 - Ne akard, hogy mást fröcsköljek rád. A színe hasonló, tudod - fenyeget. Mélyebbre hajolok és kegyelmes bocsánatáért könyörgök. - Felesleges a talpnyalás - méltóságteljes alakja fölém magasodik. Egyik kezét a vállamra teszi, miközben folytatja. - A medál valódi erejéről fogalmuk sincs, ahogyan a rosszakaróik kilétéről sem - magyarázza, és elsétálva mellettem meggyújt egy cigarettát, majd megközelíti az ablakot. A szokásos helyéről tekint a tevékenykedő Éjjeliekre. - Esélyük sincs. Egyenlőre meg sem kell erőltetnem magam. Nemsokára magától nyílik majd fel újra a bőre. Én csak megforgatom a kést a sebben.
 - Attól tartok, nem értem.
 - Persze, hogy nem - leereszkedő kacaja sokáig visszhangzik a fejemben. - Ez a lényeg. Még a csatlósok sem sejtik, hogy az Ébredéssel visszaszerzi, amitől megfosztották.

12.fejezet - Mortal

/YoonGi szemszög/

A hajnali, hűs szellő a zongoraszékben ülve talál rám. Besurran a nyitva felejtett ablakomon, és a Nap még alvó, téli mércével erősnek mondható sugarai elől való menekülés közben megpróbál megzavarni a játékban. Eléri a nyakam, majd a gerincem vonala után bejárja az kezem összes porcikáját is. Szinte minden napot így kezdünk - és ezen a hétfői kora reggelen ő kerekedik felül. Megborzongok, és lecsúsztatom kezeim a billentyűkről. A fuvallat megneszeli győzelmét, és kacagva süvít visszafelé az úton, amin érkezett, titkon a hátán hordozva minden maradék motivációmat a fekete-fehér sor koptatására. Utánakapok, de emberfeletti gyorsaságom ellenére is későn érkezem az ablakhoz.
Annak, hogy átestem az Ébredés procedúráján, éppúgy megvan az árnyoldala, mint az előnye. Attól a naptól kezdve szédítő sebességgel tudok játszani, ha éppen kedvem tartja. A probléma az, hogy nem érzek rá késztetést. Az elmémben dédelgetett ezernyi dallam ihletét mintha csak a szél vitte volna magával. A korábban megírt darabjaim mindegyikét el tudom játszani, de újat alkotni képtelen vagyok. Azóta. Hajlamos vagyok az Ébredésre fogni az egészet. Hiszen egyszerűbben megy, mint Seolhyunra fogni.


A Nap átbukik a tetőpontján, és délutáni halálfátylába burkolózva tekint végig a szűk mellékutcákon. A magam módján közlekedve szó szerint villámgyorsan átjutok a kihalt városrészen, annak ellenére, hogy kénytelen vagyok a saját lábaimon útra kelni. A boltba éppen nyitásra érek - JungGi és Kook meglepődve pislognak utánam, amint eltűnök az emeleti könyvsorok között. Válogatás nélkül kapkodok le könyveket, hátamat a berendezésnek támasztom és torokülésbe helyezkedve olvasni kezdek.



/JungGi szemszög/
  - Sosem értem, miért nyitunk ilyen korán - mormog JungKook, miközben a kirakaton át az utcát kémleli. - Most komolyan. Az Álombeliek sosem jönnek az ebédszünetükben vagy a reggeli műszakot követően. Teljesen feles... - fortyogását félbeszakítja egy érkező. Felpillantok a számlák közül és elmosolyodom.
 - MinRin! Mi járatban?
 - Utánanézek valaminek. Gondoltam, itt találok hozzá anyagot - felel. - Most végeztem a suliban.
 - Segíthetek valamiben? - lép közelebb Kook, leplezetlenül végignézve a sötét tincsekkel keretezett arcon.
 - Boldogulok, köszönöm - újdonsült barátnőm mintha zavarban lenne. Elindul a művészettel kapcsolatos könyvek sora felé, de látótávolságon belül marad.
 - Mi volt ez? - egyből munkatársamra vigyorgok.
 - Nem tudom, miről beszélsz - a vállrándítása inkább aranyos, mint hihetően közömbös.
 - Nem szoktad így megbámulni a vevőket - folytatom.
 - Csak... tudnom kell, milyen alakokkal barátkozol. Bárki veszélyt jelenthet rád, és a mi feladatunk az, hogy kiszűrjük a gyanús tagokat.
 - Ezt sem gondolhatod komolyan - csóválom a fejemet. -  Nem számít, hogy ez a bájos pofi mennyi fekete cuccot aggat magára, akkor sem nevezhető "gyanús tagnak".
 - Sosem tudhatod - húzza fel felháborodottan egyik szemöldökét. - Egyébként... - vált gyorsan témát. - Én is kérdezhetnék ilyeneket, mégsem teszem.
 - Mire gondolsz? - ezúttal nem nézek fel, csak folytatom a papírmunkát.
 - Hallottam, hogy TaeHyung mentett meg.
 - Ühhüm - erősítem meg az információt hanyagul.
 - Nem mindenkiért tenné meg...Meg sem lepődtél?
 - Kiderült, hogy angyalszerű lényekkel vettem körbe magam, és a rosszfiú részük folyamatosan a halálomra játszik. Már semmi sem tud meglepni - magyarázom keserű arckifejezéssel. - Rajta egyébként sem tudok kiigazodni. Egyszer lekezelő, máskor pedig teljes ellentéte az előző napi önmagának.
 - Nem volt mindig ilyen - leül az egyik fotelba, és elréved. - Egy ideje, érthető okokból nem találja a helyét. Zavarodottabb, mint valaha.
 - Hogy érted? - próbálom leplezni az érdeklődésem, és tovább babrálok a pénztárnál.
 - Ő...egyikőnkre sem hasonlít teljesen. Többé már nem teljesen angyal, de semmiképpen sem emberi.
 - Nem értelek. Ugyanúgy Ébredt, mint ti, nem?
 - Valóban, csakhogy megfosztották a szárnyaitól - jól szórakozik az elkerekedett szemeimen. - Miért, azt gondoltad pont ez marad ki az angyali jellemzők közül?
 - Én csak...még egyikőtök sem mondta és nem is láttam, szóval...
 - Ilyen környezetben sosem mutatkozunk teljes valónkban. A legjobb, ha meg sem kockáztatjuk a lebukást a szemfüles Álombeliek előtt. Kicsit feltűnő lenne kinyújtóztatni a belvárosban a szárnyainkat, bár nem mondom, hogy nem esne jól.
Továbbra is megütközve ízlelem a gondolatot, és éppen rákérdeznék a Taet ért veszteség miértjére, mikor YoonGi a semmiből mellettünk terem.
 - Miről folyik a szó? - néz ránk, majd a választ meg sem várva a tárgyra tér, és meglebegtet egy poros példányt maga előtt. - Mindegy is, azt hiszem találtam valamit. A könyv szerint...
 - Shh - csitítom le, és a hirtelen meginduló Rin felé bökök, aki két könyvvel a kezében közelít a kassza felé.
 - Ó - konstatálja az idegen jelenlétet az izgatott fiú. - Rád bízhatjuk, ugye? - fordul Kook felé, aki megadóan(és feltűnően gyorsan) bólint.
 - Menjetek csak.

Alig lépem át az utolsó lépcsőfokot, YoonGi azonnal félhangos olvasásba kezd.
 - Idézem - megköszörüli a torkát. - Álombeli források alapján. Az északi germán legendában egy angyal liliomszállal ajándékozta meg I. Chlodvigot, a frankok királyát, amikor áttért a keresztény hitre. A liliom a heraldikában aránylag leggyakrabban előforduló virág. Keleten már a 11. században használták szövetmintának; föltételezhetően onnan mór közvetítéssel került át fleur de lis név alatt a francia, később a német heraldikába. Nemcsak a címerben, de a koronában, sisakokon, kereszteken  is megtalálhatjuk - tárgyilagos hangsúlyával aztán lelassít, és értelmező olvasásba vált. - Ázsiai kultúrákban azt tartották, hogy segít a bajokat elfelejteni, a démonok és kísértetek pedig tartanak tőle. Utóbbi feltehetőleg az évek során kiszivárgott tény, hiszen gyakran használják a Merültek csapdáihoz, csaliként. Álombéli körökben liliomot gyakran ajándékoztak fiatal lányoknak, asszonyoknak házasságkötés alkalmából vagy születésnapjukra.
 - A nyaklánc - mormogom, miközben két ujjam közé fogom az ezüst medaliont. - Nem direkt csinálta - rázom meg a fejemet.
 - Kicsoda? - vizslatja a tekintetem.
 - A bátyám. Az ő ajándéka volt.
 - Pontosan mikor kaptad?
 - Még az első Merült támadása előtt - a bokacsizmám orrát bámulom.
 - Akkor sajnos minden jel arra mutat, hogy ez a gond okozója. Elég végzetes ajándék. A bátyád...
 - Tao.
 - Lehetett róla fogalma, hogy mit ad?
 - Kizárt - kelek hezitálás nélkül a védelmére. - Minden tekintetben átlagos, és fogalma sincs az Ébredtek létezéséről.



/MinRin szemszög/
Mosolyogva adom át kezébe a megvásárolt könyveket.
 - JungKook, igaz? - billentem oldalra a fejemet.
 - Honnan tudod a nevem? - hangsúlya csak meglepett és szemernyit sem vádló.
 - JungGitól - pillantok az emelet felé. - Az én nevem...
 - MinRin - az ő kiejtésében valahogy jobban tetszik. - Megjegyeztem ám - mosolygás közben a szemei is boldogabbnak tűnnek. - Új vagy a környéken?
 - Itt élünk, mióta az eszemet tudom - javítom ki, magamat is meglepve az őszinteségemmel. Igent kellett volna mondanom. - Csak eddig nem errefelé mozogtam. Nemrég iskolát váltottam, mert megtudtam, hogy a közelben is van lehetőség művészeti tanulmányokra - elcsendesedem, és a kezére pillantok, miközben gyors feljegyzést készít az eladott kötetekről. - A mozdulataidból ítélve te is fogtál már ecsetet.
 - Ennyire feltűnő? - másik kezét a hajába futtatja, miközben átnyújtja a szerzeményeim.
 - Csak tipp volt, de reméltem, hogy bejön - kacsintok, és az ajtó felé indulok, aztán mégis megtorpanok. - Egyébként...elég sok nyitott foglalkozást szerveznek mostanában. A következő épp a napokban lesz.
 - Szívesen megnézném, ahogy alkotsz - veszi fel a fonalat. - Mindenképp ott leszek.
 - Örömmel hallom - zárom le a laza provokációval fűszerezett röpke flörtölést, és egy intés kíséretében átlépem az üzlet küszöbét. A kirakat előtt sétálva még magamon érzem a tekintetét. Rendes srácnak tűnik. A kötelezettségek és parancsok között sosem volt időm a fiúkkal foglalkozni, de ha az ideálomra gondolok, a lelki szemeim Kookhoz hasonlóra alkotják.
A következő pillanatban megcsörren a telefonom, én pedig sietősre veszem a tempót. A türelmetlen bácsikájának minél hamarabb jelentést kell tennem.



/JiHoon szemszög/

Az Éj Urának sziluettje sötétebbnek hat minden másnál, ami a helységben található. Teljes valójában áll az ablak előtt - fekete szárnyai még nagyobb tekintélyt parancsolnak a közéjük ékelt félig emberi testnek.
 - Nagyuram - szólítom meg. - Megláthatják.
Ujját az ajkához emeli, és csendre int.
 - Nem azért jöttél, hogy erre figyelmeztess, nem igaz, JiHoon?
 - Valóban - vallom be. - Egy megbízottam szerint lehetséges, hogy rájöttek a cselre. Az előnyünknek vége.
 - Szükségtelen aggódni - szárnyait szélesre tárja, majd háta mögé sorolja őket. Az általuk keltett légmozgás bármely egyszerű teremtményt eltaszítana eredeti helyéről. - A végzetes rész még csak most kezdődik.
 - Mit kéne tennünk?
 - Annyi titok és ármány lappang körülötte, hogy segítség nélkül is meg fog gyengülni. Légy türelemmel. Lassú, kínokkal teli pusztulást szánok neki - hangjában érzem a gyűlöletet, amit a célpontja iránt táplál. Vele kapcsolatban megmagyarázhatatlan bipolaritás jellemzi. - Kivárjuk a megfelelő pillanatot.

11. fejezet - Borderline

/TaeHyung szemszög/

Át sem gondolom a tetteimet. Egész úton idegesen dobolok ujjaimmal a bőr felületen - JungGi közben eszméletét veszti a vérébe keveredett Merült mérge miatt. Parkolás után megkerülöm a kocsit, és hezitálás nélkül a karjaimba emelem. Arca fájdalmas grimaszban tükrözi a harcot, amelyet most az eszméletlenség síkján vív. Vetek egy pillantást a sebére, amely szó szerint embertelen sebességű gyógyulásnak indult. Ennek okán agyalok akkor is, mikor sikeresen leengedem a patyolat ágynemű rétegeire, és kötést készítek a nyakára. A rögzítéséhez egyik kezemmel megemelem fejét a tarkójánál, miután félresimítom az akadályt jelentő tincseket. Olyan aprónak tűnik most: szinte elfér a tenyeremben.

Megrázom a fejemet. Nem jellemző rám, hogy elkalandozzak. Felegyenesedem az ágya mellől, és a konyhába indulok, hogy hideg borogatást készítsek a sebláz ellen. A küszöbön megtorpanva még elcsípem, ahogy egy rövidke nevet mormol, de nem értem tisztán - az utolsó magánhangzót félig elharapja, így kérdéses, hogy engem szólít, vagy egy Tao nevű valakit.



/NamJoon szemszög/
 - Jin, fogd vissza magad - mordulok fel, amint érzékelem az aurájában történő változást. - Ne hagyd, hogy elhomályosítsanak az érzelmeid.
 - Te sem érted, ugye? - csattan fel a nyugalmáról elhíresült társam. Kezét Jiminék irányába emeli. Az egyik, Álombelik számára láthatatlan penge csak néhány centivel véti el az arcukat. Technikája ravasz és kínzó fájdalmat hagy maga után. Harcmodorának egyik jellemzője, hogy sosem téveszti el a célpontot. - Menjetek innen - sóhajt. A mérge olyan gyorsan párolog el, ahogyan érkezett.
HoSeoknak nem kell kétszer mondani: megragadja a bocsánatért esdeklő Jimin karját, és elhagyják a lakásomat.
Néhány percnyi síri hallgatás után pillantok újra a hullámzó hangulatú fiú felé. Arcát most a kezeibe temeti, de vállai nem remegnek. A könnyek, amelyeket a tettünket követő fájdalom nevében hullajthatna, rég elfogytak.
 - A bűntudat, amely téged gyötör... - ajkaimhoz cigarettát emelek, és nagyot szívok belőle. Megvárom, míg a füst eloszlik a légtérben, aztán feltápászkodom. - Nem tűnik el azzal, ha mást bírsz vezeklésre.
 - Akkor mégis mit kéne tennem?!
 - Töltsd ki... - körbepillantok a nappaliban, megfelelő alany után kutatva. Szélesen elmosolyodom, mikor meglátom az üveg whiskeyt. - Pohárba.



/HoSeok szemszög/
 - Tulajdonképpen minek titkolózunk még? - maga előtt rugdos egy kavicsot. - Egyértelmű, hogy valamit elszúrtak. Újra be fog következni.
 - Ühhüm - csak fél füllel hallgatom. Az előttünk sétáló anyukát figyelem, és a csöppséget, akivel az oldalán élvezi az olvadó hóval keletkező pocsolyákat. Mosolyuk bevilágítja a közeli épületeket, s azok szinte ragyognak a borongós délelőttben. A kislány minden egyes tócsába bele szeretne ugrani, és természetesen magával húzza édesanyját is. Kis ujjai szinte elfehérednek, miközben az idősödő kezet szorongatja.
 - Hogyan kéne bármit is tennem, amikor még te is ignorálod a mondanivalómat? - fújtat Jimin, és a követező rúgásával egészen az út másik oldalára repíti a kavicsot. Tekintetemmel követem a kő útját, amely tompa koppanással ér földet. A közelében árny mozdul: a kapucnival feje egészét takarja, és gyorsan felszívódik az emberek között, mielőtt még alaposan megfigyelhetném. Megrázom a fejemet. Koncentrálnom kell.
 - Emlékezz, legutóbb YoonGi mit mondott erről. Nem szabad hagynunk, hogy emlékezzenek egymásra - idézem társunk szavait egy mély sóhajtás kíséretében. - A boldogság, amelyet visszakaphatnának csak parányi szikra lenne a futótűzben, amely az emlékeikkel járna. Azt pedig, hogy ismét megússzák könnyebb égési sérülésekkel, egyikőnk sem tudja garantálni.
 - Akkor mégis mit tegyünk?
 - Egyenlőre... számoljunk le a kívülről rájuk ólálkodó veszélyekkel, és tartsuk rajtuk a szemünket.



/JungGi szemszög/
Az ablakomon beszűrődő kora délutáni napsugarak ébresztenek - fakuló sárgáikkal táncot járnak a takaró alól kilátszó bőrömön, végül pedig elérik az arcom is, és addig nem tágítanak, míg szemhéjaim bele nem rebbennek a ritmustalan fénymozgásba.
 - Hogy érzed magad? - nyúzott arc bukkan fel az ajtóban. Mintha mélyültek volna a szeme alatti karikák.
 - Tűrhetően - biccentek, miközben kikászálódom az ágynemű alól. - Csinálok valami harapnivalót.
 - Máris talpra állnál? - szemeit csíkra szűkíti.
 - Már nem fáj annyira - végigsimítok a nyakamon. Meglepődve tapintom ki a hegesedés előrehaladott szakaszába ért sebeket. - Hogyan...?
 - Én sem tudom. Ugyanúgy meglepődtem, amikor levettem a kötést - értetlenül csóválja a fejét. - Ilyesmire csak azok az Álombéliek képesek, akik hosszú hónapok óta élnek Ébredtek közelében. Ami ugyebár, esetedben még nem kéne, hogy aktuális legyen...
 - Nem értem - vágom rá. - Felfogom, amit mondasz, és mégsem áll össze a kép.
 - A határon vagy. A szervezeted előkészül az Ébredésre, az elméd viszont továbbra is a megszokott világodban gondolkodik - az ablakhoz sétál, és kitekint rajta. Ujjaival a párkányon dobol. - Ez veszélyes.
 - Mondj valami újat - sóhajtok.
 - Nem érted - sarkon fordul, és tekintetét az enyémbe fúrja. - Nem maradhatsz így.
 - Miért is?
 - Az Álombeliek idegzete gyenge. Ha szerencséd van, az Éjjeliek kiválasztanak az Ébredésre, de ha nem... - ajkába harap.
 - Akkor? - a szívem a torkomban dobog.
 - Akkor kikerülhetetlenül összeomlik az idegrendszered. Abban az esetben persze, ha nem vadásznak le előbb. Tudod, egy idő után a Merültek is megérzik a határon lévők jelenlétét, és az Éjjeliek sem nézik jó szemmel, ha egy Ébredésre méltatlan Álombeli ólálkodik az Ébredtek körül.
 - Remek - a hallottakat nehéz megemészteni. - Szóval el sem dönthetem, melyik szakadékba zuhanok a kettő közül, miközben vészesen közeledem a peremükhöz.
 - Kitalálunk valamit - hangszíne lágyabb tónust ölt.
 - Kivéve, ha előbb kinyírnak - mosolygok keserűen.
 - Azt nem hagynánk - közelebb lép.
 - Most sem múlt sokon, nem igaz? - rázom meg a fejemet. - Nem garantálhatjátok, hogy mindig időben érkeztek. Senki sem garantálhatja.
Idegesen végigtúr a haján, és karjait széttárva kérdez vissza.
 - Akkor mit tegyek?
 - Első lépésként segíts a konyhában, mert nincs kedvem egyedül főzőcskézni - tanácsolom, inkább ejtve a komoly témát. Mindig ezt csinálom, ha valami megrémít.



/Ji Hoon szemszög/
 - Bejöhetsz,MinRin.
 - Jelentést tennék, uram - arcmaszkját lassan lehúzva meghajol előttem. Vagy ez, vagy valamiféle kapucni, illetve sapka, esetenként kalap állandó jellegű eszköz a küldetéseinél.
 - Tudom. Megkaptam az üzeneted - biccentek. - Miről van szó?
 - A lány megsérült, de nem eléggé. TaeHyung megmentette - hadarja.
 - Hm... - a hátam mögött összekulcsolt kezekkel fordítok hátat a fiatal, de annál képzettebb kémnek. - A történelem tényleg mindig megismétli önmagát, nem igaz?
 - Minden bizonnyal, uram - felelete kimért és rövid. Az arcára pillantok, és szemrevételezem a szemöldökét környékező új ékszert.
 - A piercinget tüntesd el.
 - De...
 - Nem vonhatod magadra a figyelmet. Különben is, az Éj Ura nem díjazza az ilyesmit a felsőbb körökben.
 - Elnézést kérek. Nem tudhattam, mivel nem ismerem őt személyesen...
 - Ahogyan senki más sem. Kivéve persze engem - enyhe büszkeség jár át.
Térdre ereszkedik, és ismét előhozakodik a kéréssel, amellyel örökké nyaggat.
 - Ha esetleg méltó lehetnék rá, hogy bemutasson a fenséges úrnak...
 - Elég - megrázom a fejemet, ő pedig azon nyomban elhallgat. - Egyenlőre folytasd a megfigyelést. Be kell épülnöd. Több információra van szükségem.
 - Mégis hogyan?
 - Használd a lányt, ő elég naiv egy hamis barátság kiépítésére. Iratkozz be az iskolájába, az lesz a legkönnyebb.
 - A bizalmi körbe akkor sem kerülök be - szól közbe.
 - Szeretsz rajzolni, nem igaz? - enyhén elpirul, ahogyan bólint.
 - Akkor könnyű dolgod lesz. Menj a boltba, művészettel kapcsolatos könyvek reményében. Pofon egyszerű, és akkor sem buksz le, ha szakmai kérdések elé állítana valaki. A lány barátjaként könnyen kapsz extra segítséget. A többit rád bízom...Csak arra kell figyelned, hogy a megfelelő napon menj.
 - Igenis.
 - Még nem fejeztem be - förmedek rá, miközben tovább fejtegetem a tervemet. - Az unokaöcsém is szeret firkálni, és történetesen őt lenne a legkönnyebb becserkészned is. Hétfőnként dolgozik JungGival egy műszakban. Hálózd be és tudj meg mindent - a terveikről és a gyenge pontjaikról beszélek. - Érthető, igaz?
 - Mennyire kerüljek közel hozzá?
 - Vesd be minden erődet, hogy barátság és többet kecsegtető kapcsolat határán maradj. Ismerem JungKookot, odáig lesz érted.
 - Értettem, uram - ismét meghajol, és illedelmes elköszönéssel, ajkán mégis csalódott görbülettel hagy magamra. Tényleg szerette volna megtartani azt a vackot az arcán.



/JungGi szemszög/
  - JungGi!
Ismerős hang üti meg a fülemet. Erősebben szorítom mellkasomhoz a könyveket, miközben sarkon fordulok, hogy bevárjam HoSeokot.
 - Szia - magamra erőltetek egy hihető mosolyt. - Remélem, nem a rajzaimért jöttél.
 - Jiminért jöttem be... aki egyébként nyomós okkal akart szert tenni rájuk - magyarázkodik. - Mindig is irigykedett mások tehetségére - a nevetése most szokatlan, inkább ideges.
 - Hagyjuk inkább, rendben? - kerülöm a tekintetét.
 - Még ne - komolyodik el. - Azért vagyok itt korábban, hogy bocsánatot kérjek tőled.
 - Már nem számít. Körülbelül egy hete nyoma sincs a dolognak - enyhén megemelem az állam, hogy rálátása legyen a területre.
 - Valóban - a homlokát ráncolja. - Örülök, hogy jól vagy - tér vissza a témára.
 - TaeHyungnak hála - ismét elmosolyodom, és a folyosó másik vége felé integetek, félig szándékosan figyelmen kívül hagyva HoSeok jelenlétét.
 - Új barát? - kérdezi, miközben követi a köszöntésem irányát.
 - Szükségem volt már a változatosságra, ő pedig nagyon barátságos, meg aranyos, éééés nagyon emberi. Minden értelemben - vonok vállat, beszélgetőpartnerem tekintete azonban sötétebbé válik, miközben végignézi, ahogy a lány a bejáratnál magára ölt egy hosszú, kapucnis pulóvert.
 - Megkérdezhetem, hogy hívják? - érdeklődik, én pedig kaján vigyorral oldalba bököm.
 - Csak nem megakadt rajta a szemed?
 - Mi tagadás - szerénykedik, de valahogy sántít a mondandója. Mindenesetre készséggel válaszolok.
 - A neve MinRin.

10.fejezet - Symptoms

/JungGi szemszög/

Csendben lépkedek a sorok között. Hosszú percek tömkelege suhant el észrevétlenül mellettem azóta, hogy magamra maradtam a helyiségben, de még mindig nem teltem el eléggé a karizmával, ami az itteni könyvekből árad. Most véletlenszerűen torpanok meg azon a területen, amely legmesszebb fekszik a hatalmas szoba bejáratától. Lábujjhegyre állok, és a kezemet végigfuttatom a régmúlt őrzőinek gerincein. Azt emelem le a sorról, amely érintésekor legerősebben érzem a megmagyarázhatatlan őserő jelenlétét.

Fellapozom - a szinte elenyésző pormennyiség, amely a levegőbe szökken azt mutatja, hogy a látogatók gyakoriabbak, mint gondolnám. Gyakran forgatják. A szénfekete bőrborítón nem találok semmiféle címet, amely irányt adhatna a témával kapcsolatban, így a szapora végigfutást követően ismét felcsapom a kötetet, ezúttal az első oldalánál.

A mű valójában egy listával kezdődik - a pontosan egy sor hosszúságú, egymást követő mondatok valamiféle szabályoknak hatnak. Gyorsolvasásba kezdek; olyan érzésem támad, mintha tilosban járó gyermek lennék. Attól félek, hogy a következő pillanatban valaki kitépi a kezemből. Végigfut a hideg a hátamon. Nagy és szédítően mély titkok kerülnek a szemeim elé, amiket fel sem fogok egyből.

Lépéseket hallok a közelből. A szabálytalan ritmus idegességről árulkodik. Tényleg rosszban sántikálnék?

 - Csak jöttem megnézni, mit olvasol - bukkan fel TaeHyung egy pillanattal később. - Vannak itt olyan dolgok, amiket elég nehéz értelmezni...-tekintete(amely ezúttal kevésbé ellenséges) a kezemben fekvő könyvre siklik, a szemei pedig rögtön elkerekednek. A felém tett lépései természetfeletti sebességre kapcsolnak, és kezei a sötét külsejű irományért nyúlnak. Miután sikeresen megszerzi tőlem, nemes egyszerűséggel visszahelyezi a megfelelő polcra. - Kezdésnek túl sok - rázza meg a fejét.

 - Mit is keresel itt pontosan? - pillantok fel rá kérdőn. - Nem gondoltam volna, hogy pont te akarsz majd segíteni az eligazodásban.

 - Pszt - felemelt mutatóujjával hallgattat el. Homokán apró ráncok futnak össze, és néhány másodperccel később már én magam is hallom az újabb lépések zaját. Ezúttal több látogatónk érkezik. Hátrálok egy lépést, és hátamat a bútorzatnak támasztom.

 - Miről akartál beszélni? - YoonGi hangját azonnal felismerem. Néhány méterre tőlünk torpannak meg, a magasba törő berendezés biztonságos búvóhelyet nyújtó sorai között.
 - JungGiról van szó - feleli a társa, akiben Jimint azonosítom.
Tae kérdőn pillant rám. Én sem tudom. Ezt tervezem felelni, és szóra is nyitom a számat, de a fiú megakadályoz a beszédben. Ismét kihasználva erő- és gyorsaságbeli előnyét leküzdi a köztünk lévő távolságot; a vészes közelségben szembefordul velem, és egyik kezét a számra tapasztja.
Eressz. Mindössze a tekintetemmel üzenek - túlságosan érdekel a közeli csevej további része ahhoz, hogy kockáztassam a lebukásunkat. A fölém magasodó alak persze figyelmen kívül hagy, és tovább hegyezi a fülét.
 - Azt hiszem, nem volt teljes a folyamat. Összefutottunk az egyetemen...a saját szememmel láttam, hogy bár részlegesen, de rögzített dolgokat, amiket mi már... - elakad a mondandójában. - Rajzokat készített róluk. Azon gondolkoztam, mi van, ha Tae is...
 - Szólnunk kell Jinéknek - szakítja félbe YoonGi. - Minél hamarabb, annál jobb.
 - Nem tudom. Még mindig bűntudatuk van, és...
 - Figyelj rám - folytatja komoran. Tae közben szabadon enged, kezét lassan csúsztatja le ajkaimról. Gondterhelt arckifejezésében saját zavarodottságomat látom. - Nem szabad hagynunk, hogy emlékezzenek egymásra.
Mindketten elakadunk a következő lélegzetvételben, és mintha az idő is megállna körülöttünk. Elsőnek ő mozdul meg: hosszú időre összeakasztja a tekinteteink. Válaszokat keres az íriszeimben - biztos vagyok benne, hogy ugyanazokat, melyek reményében én az övéiben kutakodom. Aztán hirtelen feleszmél, és a lehető legkisebb zajjal kisurran az ajtón. Távozását enyhe légmozgás kíséri.
YoonGiék láthatóan érzékelik ezt. Ideje előjönnöm. Nem lehetek feltűnő, azt kell tettetnem, hogy semmit sem hallottam a kis beszélgetésükből. Mosolyogva lépkedek hát feléjük, és elérve őket izgatottan ecsetelni kezdem, mennyire magával ragadó ez a sok olvasmány. És miközben arról áradozom, mennyi fáradtságos munkájuk lehet a gyűjtemény felhalmozásában,lelki szemeim előtt felrémlik az egyik világteremtő alapszabály abból a bizonyos könyvből. A tárgyalt sor világosan tiltott valamit az Ébredteknek. Elrettentés céljából még a következményt is lejegyezték: a másik fél halálbüntetést érdemel.
Kipillantok az ablakon, és eltűnődöm. Az évek során vajon hány Álombelit ölhettek meg csak azért, mert szerelembe esett egy angyalszerű teremtménnyel?

Jimin végül belátja YoonGi igazát, és a munkaidejük hátralevő részében folyamatosan próbál alkalmat keresni rá, hogy privát szavakat válthasson Jinnel, vagy NamJoonnal. Én viszont elkötelezett kísérő módjára a nyomába szegődöm, minden mozdulatát éberen lesve. Furcsállva konstatálom, hogy Tae hasonló módon a másik srácra tapad, egy másodpercnyi esélyt sem adva neki a figyelmeztetésre, egy idő után azonban felszívódik. Egyikőnk sem érti a helyzetet, csak a dolog súlyát érezzük és azt, hogy mindkettőnk háta mögött cselekednek.
 - Oké, mire megy ki ez az egész? - von kérdőre a kijelölt testőröm, mikor besokall. Hajába túr, és felsóhajt.
 - Ne haragudj, csak nem érzem magam biztonságban - a cipőm orrát bámulom. - Mióta olvasgattam odabent, ráébredtem, mibe is keveredtem.
 - Értem. Akkor maradj csak közel - sóhajt, mire megeresztek egy halvány mosolyt. Megsajnált. Nem sejt semmit.

Később úgy határoz, egyszerűbb, ha az estét nála töltöm... pontosabban náluk. Mint megtudom, egy ideje történetesen együtt él HoSeokkal.
 - Nincs ellenedre egy tipikus férfi lak, igaz, kishölgy? - kérdezi az örökmosolygós fél.
 - Dehogy - megrázom a fejemet.
A bolttól nem messze, mégis jóval csendesebb környezetben fekvő lakásukba érve aztán furcsa érzésem támad. Még azelőtt fordulok a vendégszoba felé a folyosón, hogy HoSeok megmutatná a helyes irányt. Egy pillanatra végigkúszik a nyakamon a bizsergő érzés, mely deja vuként ismert. A szobák közötti navigátorom figyelmét látszólag elkerüli a furcsa momentum, és széles mozdulatokkal mutogat tovább. Elgondolkodva figyelem. Benne, valamilyen oknál fogva jobban bízom, így mellé huppanok le a kanapéra akkor is, mikor a vacsorát követően a nappaliba invitálnak. Beszélgetni kezdünk, de a levegő egy pillanat alatt megfagy, mikor a közös múltjukról kérdezek.
 - Tudod, elég régóta ismerjük már egymást... - HoSeok arcára most először fagy rá a mosoly.
 - Nem kell megint beszélned róla - Jimin megköszörüli a torkát, és idegesen nyúl az asztalra sorakoztatott poharak egyikéért.
 - Nem gáz - röpke pillantást váltanak. - Már elég idő telt el azóta.
Mesélésbe kezd. Elmondja, miképp barátkoztak össze, megemlíti a kedvenc helyeiket, ahova annak idején elcsavarogtak, mikor összevesztek a szüleikkel. Ez nála különösen gyakori volt, ugyanis kiskora óta bír az Ébredtek képességeivel, hála a hajdani Őrző édesapjának, aki azonban életét adta egy küldetés érdekében; az anyjával pedig attól kezdve tömérdek nézeteltérése volt. Ehhez a részhez érve megváltozik a hangszíne - a következő emlék, amit felelevenít, a reggel, amikor a fehér falak között ébredt, és amit követően elveszítette az időérzékét.
A történet másik szereplője felpattan a helyéről, és eltűnik a szemünk elől. HoSeok folytatja. Mint később kiderült, az anyja megpróbálta őt megszabadítani az angyali jellemzőktől - figyelmen kívül hagyva az árat, amit a fiú érte fizetett, köztük tulajdon gyermeke fizikai és lelki egészségét.

Bezárva tartotta őt, és bizonytalan hatású pirulák fogyasztására kényszerítette. A fiát, aki évekkel később láthatta csak újra a Napot, idő közben elhagyta, és másokra bízta a kísérletezést.
 - Itt jön a képbe Jimin - suttogja. - Hazudtak neki. Tudod, ő úgy tudta, hogy valamilyen gyógyíthatatlan betegség áldozata voltam. Ezt mondták neki a szülei. Ők is részese voltak az egésznek. A nagyapja beleőrült az Ébredés rituáléjába, így elkötelezetten harcoltak az anyám oldalán. Azok a furcsa gyógyszerek az ő kutatásaik eredményei voltak. Néha még ő is segített nekik, mert azt hitte, helyesen cselekszik. A sors iróniája, hogy a legjobb barátom ősei próbáltak meg elég mérget juttatnia a szervezetembe ahhoz, hogy "normális" legyek. Vagy kipurcanjak. Szerintem nekik mindegy volt - vállat von, és egy mosolyra emlékeztető grimaszt fest az arcára. Átlátok rajta. Egyik kezemet a vállára helyezem, mire elkerekednek a szemei.
 - Miért mondod el mindezt pont nekem? - kérdezem.
 - Nincs rá okom, hogy ne bízzak benned - feleli, némi gondolkodás után pedig újra elnyílnak telt ajkai. - Okkal vagy itt.
 - Későre jár - Jimin hirtelen bukkan fel ismét mellettünk, egyik kezét a háta mögé rejtve.  - Pihennünk kéne.
Homlokán alig észrevehető cseppek gyöngyöznek. Egy bűnös tüneteit mutatja, a boltban elhangzó szavai után pedig könnyen összerakom a képet. Mosolyogva kerülöm meg, hogy aztán mögé kerülve kitépjem kezeiből a lapokat. Nem számít rá, így ki tudom cselezni a nem mindennapi gyorsaságát.
 - A rajzaim. Mit akarsz ezekkel? - kérdezem. Úgy érzem, elárultak. - Részedről ez nem vendéglátás, ugye? Sokkal inkább... háziőrizet - fújtatok.
 - Jimin? - lakótársa közelebb lép, és értetlenül pislog az irányunkba. - Mire kellenek azok?
 - É-én csak meg akartam őket mutatni HoSeoknak. Tehetséges vagy - a lebukott a lehető legbénább kifogással áll elő. Szemforgatás kíséretében hagyom őket magukra. Megragadom a cuccaimat, és a bejárat felé indulok.
 - Köszönöm az estét, de inkább otthon alszom - közlöm egy apró meghajlással, majd sarkon fordulok.
 - Nem biztonságos - ellenkezik HoSeok.
 - Sehol sem az - felelem, miközben kiviharzok a bejárati ajtón.

Rövidesen a lépcsőház vaskos ajtaját is magam mögött hagyom, és kilépek a csípős, februári hidegbe. Kihúzom a mobilom a farzsebemből, s körbepillantok annak reményében, hogy meglátok egy táblát az utcanévvel. Az út szemközti oldalán ácsorgó, majd hirtelen eltűnő kapucnis alak sem kerüli el a figyelmemet. Végül egyszerűen bekapcsolom a helymeghatározó funkciót, és követni kezdem a képernyőre vetített térképemet. Csak a boltig kell eljutnom, ahol a kocsit hagytam.
Néhány száz méter után feltűnik a furcsa visszhang a lépéseimben - nem vagyok egyedül. Azért csak haladok tovább. Nemsokára ott vagyok. Fokozatosan, szándékosan teszem rendszertelenné a járásom ritmusát, megnehezítve a követőm számára, hogy leutánozza azt. A tervem végül visszájára sül el. Már meg sem próbálja leplezni a jelenlétét. Önkéntelenül tapintom ki a kulcscsontom magasságában pihenő medált, miközben gyorsítok a tempón. Még néhány méter. Már látom magam előtt a különleges épületet, és az előtte parkoló autómat.
Épp azelőtt ér el, hogy megkerülném a járművet annak érdekében, hogy a sofőr oldalára kerüljek. Fojtogatni kezd:egyik kezét összeszorítja a torkom körül, és hátamat a fekete BMW-nek taszítja. Gondolatban sikoltok fel - a valóságban csak egy erőtlen nyögésre futja, és a szemeim által nyújtott kép is elmosódik. Valaki.
A bolt ajtaja kivágódik, a fölém magasodó valami hörögni kezd, és elenged, mintha tűzbe nyúlt volna. Utolsó erejével, másik kezének karomszerű képződményeivel, valamint egy  hihetetlenül gyors mozdulattal sebet ejt, közvetlenül a korábbi fojtogatás helyén, mielőtt ő maga az ismerős lángok martalékává válna.
Köhögésbe kezdek; érzem a bőrömet égető, sötétvörös életnedvet, amint eléri a felsőm nyaki részét. Feltehetőleg össze is esnék, ha a megmentőm nem teremne mellettem, hogy egyensúlyban tartson.
 - Fáj - nyüszítem, és megpróbálom kitapintani a sebet. Tae elkapja a csuklómat.
 - Majd én - mondja, és halk káromkodásba kezd, amint szemrevételezi az érintett területet. - Ez egy Merült műve, az Ébredtek kórházában semmit sem tudnának kezdeni vele - gondolkodik hangosan. Egyre furcsábban érzem magam.
 - Mit keresel itt? - kérdezem kábán.
 - Elvállaltam a zárást, de az nem fon... - elakad a hadarásban. - Mi a franc - bukik ki belőle az őszinte reakció.
 - Mi az? - kérdezem. A fájdalom mintha lassacskán csökkenne.
 - A sebed - magyarázza. - Gyógyul.
 - A fickón...volt rajta kapucni?
 - Mi? - hökken meg a buta kérdésen. - Nem, nem volt.
 Közben megérkezik a kifulladt páros is, akik elől menekülőre fogtam. A vacsora után feltehetőleg lassabban tudtak utánam eredni.
 - Mi történt? - kérdezi Jimin, és a hangjában aggódást vélek felfedezni.
 - A mi hibánk - HoSeok arcán nyoma sincs mosolynak.
 - Pontosan - biccent TaeHyung, majd kihalássza a kabátom zsebéből a kocsikulcsot.
 - Legalább engedd, hogy segítsünk!
 - Épp eleget tettetek - válaszolja a bosszús hős, miközben beültet az anyósülésre. - Hazaviszem, vállalom a műszakot. A többiek haragjával viszont... ti számoltok - pillant rájuk jelentőségteljesen, majd beül mellém, és elindítja a kocsit.
 - Miért csinálod ezt? - a lehető leglassabban fordítom oldalra a fejem, hogy a szemeibe pillanthassak.
 - Ki tudja - von vállat. Ujjait a kormányra futtatja és halványan elmosolyodik. - Már szövetségesek vagyunk, nem igaz? Ki kell derítenünk, mi folyik itt valójában.

9.fejezet - Cold

/JungGi szemszög/

 - Ezt... nem értem - megrázom a fejemet, amely most furcsa módon hasogat. - Nem tudom, miről beszélsz.

 - És ez így is van rendjén - sóhajt, majd a mellettünk magasodó épületre pillant. - El fogsz késni.

 - El kell mondanod mindent, amit tudsz - megragadom a felkarját, mire a szemeimnek felfoghatatlan sebességgel kiszabadul a fogásból.

 - Vigyázz a mozdulataidra - feleli enyhén rekedtes hangon. - Az én képességemnek még nem voltál szemtanúja, szóval elárulom, hogy elég gyorsan tudok reagálni, ha túlzásokba esel.

 - Nem érted - vágom rá, miközben én is kicsatolom az övemet, és mindketten kiszállunk az autóból. - Az életem egy részére egyszerűen nem emlékszem, és ez lehet az első használható nyomom. Van fogalmad róla, milyen érzés? - kérdőn pillantok rá, miközben a járművet megkerülve megállok előtte.

 - Nincs - kis szünetet tart. - De a körülményeket figyelembe véve hidd el, felejteni inkább megváltás, mintsem átok - elfordítja a tekintetét. - Menned kéne.

 - Rendben - biccentek, majd színpadias arckifejezéssel előkapom a mobilom. - Talán meg kéne kérdeznem JungKookot, cserébe akár mesélhetnék neki arról, amit az este hall... - a másodperc következő töredékére már a saját kezében tartja az eszközt. - Tényleg gyors vagy - hökkenek meg.

 - Én szóltam - mosolyodik el. - És megegyeztünk. Arról, amit hallottál tőlem, hallgatnod kell,

viszont te is gazdagodtál valami újjal. Ez az egész a mi kis titkunk marad. Így fair. És ha nem akarsz senkinek sem fájdalmat okozni, tartod magad ehhez, és nem fordulsz Kookhoz. Sem most, sem később.

/YoonGi szemszög/

 - Legyen - biccent. - Nem fogom kideríteni mindannak a tényleges jelentését, amit álmodban mondtál, és békén hagyom az említett felet is - folytatja. Bólintok, közben pedig felé nyújtom a telefonját. - De azt, amit TaeHyungról mondtál, nem hagyhatom annyiban... Köszönöm, hogy vigyáztál rám - azzal a lendülettel sarkon fordul, és elindul az egyetem főbejárata felé.

Könnyűszerrel utolérem. A háta mögött megtorpanok, és enyhén lehajolok, hogy a fülébe suttoghassak.

 - Ha kutakodni kezdesz vele kapcsolatban, sérülni fogsz. Jobban, mint azt hinnéd, vagy el tudnád viselni - figyelmeztetem szomorkás hangon, majd elillanok mögüle.

Figyelemmel kísérem, ahogy lassan újra elindul. Lépéseinek ritmusa Seolhyunéra emlékeztet. Közvetlenül a belépés előtt összetalálkozik néhány ismerőssel. Mosolyogva felel a köszöntésükre, és együtt indulnak tovább. Ebben a röpke másodpercben csak egy átlagos Álombelinek tűnik. Az égre pillantok, és azt kívánom neki, bárcsak örökké élhetne ebben a pillanatban.

/JungGi szemszög/

Egy hét telt el a YoonGi felügyelete alatt töltött éjszaka óta. A napokban olvadni kezdett a hó is - mintha csak a veszély indult volna olvadásnak, amely eddig a fehérnek tetsző kristályos, fagyos pelyhekben húzta meg magát.

Az álmaim ellenben egyre nagyobb formát öltenek: már nem telik el éjjel anélkül, hogy újabb és újabb töredékek kerülnének a tudatalattim ködös felszínére. És mégis, tehetetlen vagyok. A magammal hordott rajzokban őrzöm őket, remélve, hogy egyszer sikerül majd összeállítanom belőlük a történetet. Arról, akit elfelejtettem. Arról, ami velünk történt. YoonGi szavai után új gondolati hálót szőttem. Ezúttal a negatív szereplőt próbáltam meg beazonosítani. Akár TaeHyung keze is lehet a dologban - ellenszenvesen viselkedik, és a fiú szavai alapján jelen volt a múltamban is. Mi van, ha ő szakított el attól a bizonyos személytől...?

 - Khm  - az elmerengésnek hála nemes egyszerűséggel nekiütközöm az egyetem folyosóján velem szemben haladónak, és a kezemben szorongatott, a rajzokkal teletűzdelt is füzet megindul a talaj felé.

 - Ne haragudj - szabadkozom, majd felpillantok az áldozatomra. Ebben a pillanatban torzul a bűntudatos arckifejezésem apró fintorrá.

 - Én is örülök neked, habár nem fogom azzal kimutatni, hogy kölcsönösen megfejelem a vállad - biccent Jimin vigyorogva, majd lepillant a földön landolt lapokra. Tekintete ködössé válik, mikor lehajol, és hozzájuk ér.

 - Mit csinálsz? - kérdezem türelmetlenül. Senkinek nem terveztem megmutatni őket.

 - Nem tehetek róla - rázza meg a fejét, miközben felém nyújtja a rajzokat, majd a füzetemet is. - Néha akaratlanul látok.

 - Mit?

 - Mindent - fogalmaz sejtelmesen. - Nagy általánosságban a múltat, kivételes alkalmakkal a közeli jövőt... Ebben az esetben téged, ahogyan ezek fölött görnyedsz, és a fejedet fogod rajzolás közben. Nem tudod, mit jelentenek - fejével a köteg felé biccent.

 - Újabb brilliáns és bizarr képesség - mosolyodom el kínosan. - Várj. Azt is előre láttad, hogy...

 - Hogy nekem fogsz jönni? - nevet. - Hagytam megtörténni, hogy kicsit zavarba hozhassalak - arcára kaján kifejezést ölt. - Az idő veszélyes, de ha van felette hatalmad, gyerekjátéknak minősül.

 - Örülök, hogy jól szórakozol a magad kis transzcendes adottságával - felelem, továbbra is hitetlenkedve, hogy a szó szoros értélmében beszélek ilyesmiről.

 - Nem csak szórakozásból vagyok itt. Üzenetem is van számodra.

 - Üzenet? - kérdezem kételkedve.

 - Na jó, inkább csak... - körbepillant a folyosón, majd halkabban folytatja. - Már vége az óráidnak, ugye? Velem kéne jönnöd.

A bolt felé kanyarodik. Felsóhajtok. A kocsim egyre jobban hasonlít rabszállítóra, és én egyre kisebb arányban vezetem a többiekhez képest. Az üzletben aztán tovább táncolnak az idegeimen.

 - Nevetséges - jelentem ki. A szobán egy pillanat árnyék fut át - az ablak előtt elrepülő madár képe kivetül a falakra.

 - Nincs ellenvetés - rázza meg a fejét Jin.

 - Azt mondtad, jelenteni fogod, hogy minden rendben ment - küldök lesújtó pillantást YoonGi felé.

 - Így is volt - válaszul mindkét kezét felemeli, önnön ártatlanságát jelezve. - Ennek köszönhetően hagyhattunk békén egy hétig.

 - Megpróbáltuk húzni az időt, de az Éjjeliek nem hunynak szemet az ügy felett - magyarázza Jimin.

 - Szívesen elbeszélgetnék velük személyesen is... - motyogom.

 - Addig örülj, míg nem kínálnak rá alkalmat - húzza el a száját JungKook.

 - Még egy ilyen makacs... - morran fel TaeHyung, aki késve ér fel az emeletre. A tekintetétől kiráz a hideg. A nem éppen szívélyes, de elharapott belépő után int Jiminnek és YoonGinak, hogy folytassák odalent a munkát - szerda van, ők a mai nap beosztottjai. Milyen rideg.

 - És pontosan ki lenne a mai felvigyázó? - sóhajtok. Már megint sarokba szorítottak.

 - Jimin - feleli NamJoon. - És JungGi... - egyenesen a szemeimbe néz. - Ne ránk tekints ellenségként - nem tudom eldönteni, hogy ténylegesen használja rajtam a képességét, amivel az elmét befolyásolja, vagy csak sikerül meggyőznie. Mindenesetre elhallgatok.

 - Tulajdonképpen van rá mód, hogy tegyünk a határozat ellen - veszi át a szót HoSeok. JungKook rögtön fellelkesül.

 - És pontosan mi lenne az? - pillantok rájuk kíváncsian.

 - Ha gondolod, segítünk is - vigyorog JungKook, majd feláll, és ünnepélyesen odasétál az egyetlen ajtóhoz, amely ebből a helyiségből nyílik. (Egy másodpercre felötlik bennem, ahogy YoonGi a bocsánatáért könyörög.) Kezét a fekete felületre tapasztja, mire azon apró repedések jelennek meg, köztük pedig a szinte vibráló víz futja át az anyagot. Mikor a kezéből induló erek teljesen behálózzák az ajtót, az egyszerűen szilánkokra törik, és eltűnik.

Összeszorított ajkakkal, de képletesen tátott szájjal lépek közelebb. A páratlan látvány inkább vonz, mint riaszt.

 - Ez egy egyszerű illúzió, aminek segítségével megelőzhetjük, hogy illetéktelenek lépjenek be oda - magyarázza NamJoon büszkén. - A saját képességeinkkel mindannyian képesek vagyunk megtörni.

 - Mit őriztek ilyen gondosan? - az ajtóra emlékeztető keret előtt megtorpanok, és a mellettem ácsorgó HoSeokra pillantok.

 - Csak utánad, kishölgy - mosolyog.

A fal másik oldalára érve elfeledkezem magamról. Gondolkodás nélkül a földre dobom az egyetemről magammal hozott táskámat. Most először érzem úgy, hogy én is részese vagyok annak a világnak, amibe belecsöppentem, habár sosem szabadott volna. 

A mennyezetig törő éjszín könyvespolcok szinte roskadoznak az antik művektől. A hatalmas ablakok szűrten világítják be a teret - a beszökő sugarak felfedik a levegőben szitáló parányi porszemeket. Különleges aurát érzek, valamilyen megmagyarázhatatlan őserőt, amely most engem is átjár.

 - Itt találsz mindent, amit az Ébredtek világáról valaha feljegyeztek, és sikerült összegyűjtenem az évek alatt - jelenik meg mögöttem NamJoon. Az arca mérhetetlen büszkeséget tükröz. Szeretettel beszél az itt tárolt könyvekről. Egy idő után elkomorul a tekintete, és ez az oldala már sokkal ismerősebb. Mi több...

 - Azok a vendégek, akik "önmaguk miatt" érkeznek ide, valójában mind egyek közülünk. Ők nyerhetnek belépést az épület ezen részébe - árulja el. - Olvasnivalóért jönnek, vagy... - elindul balra, én pedig vonakodva követem. Az egyik sarokhoz vezet, és az ablak alatti egyszerű íróasztalra mutat, rajta üres rajzlapokkal és egy furcsa eszközzel.

 - Leginkább egy tetoválógéphez hasonlít - állapítom meg félhangosan.

 - Mert az is - mosolyodik el ismét. Lehunyja a szemét, és felemeli egyik kezét, mire a fém szerkezet önmagától elemelkedik az asztallap felszínétől, és leír egy kört a levegőben. - Ha így használja az ember, sokkal több vendége lesz - vigyorog. - Sokan szeretnek maradandó jelet hordani magukon, a képességeikre utalva.

Koreában ez igen kínos téma, tekintve, hogy a legtöbb ehhez hasonló szalon messziről kerüli a legitimitást.

 - Nem gondoltam volna, hogy ennyi mindent rejtegettek még - pislogok, miközben visszafordulok a könyvek felé.

 - Ha te azt tudnád... - megköszörüli a torkát. - Használd ki az időt, míg Jimin dolgozik! Bármikor beengedhetünk ide, és a többiek is besegíthetnek. Talán itt rejlik az a válasz, valamelyik régi bőrkötetben lapulva - elindul kifelé, aztán megtorpan, és visszafordul egy pillanatra. - Ha gyorsabban meg akarsz szabadulni a felügyelet terhétől, derítsd ki, miért lettél a Merültek sorozatos célpontja.

8. fejezet - Him

/JungGi szemszög/

 - Felügyelet? - a homlokomon apró ráncok futnak párhuzamos csíkokba. - Ez valami hülye poén, ugye?

 - Nem viccelnénk ilyesmivel - rázza a fejét Jin.

 - Már az is nagy szó, hogy idemerészkedtem a történtek ellenére, erre most...

 - Nem szórakozásból csináljuk, hidd el - emeli meg NamJoon a hangját. - De nekünk is vannak helyzetek, amikben fejet kell hajtanunk. Jelenleg kifejezetten. Körülötted furcsa dolgok történnek.

 - Nekem mondod? - elfordítom róla a tekintetem, és kibámulok az emeleti ablakon. A gondosan elhelyezett üveg felület lehetővé teszi, hogy mindenkit szemügyre vegyünk, aki csak megkörnyékezi a boltot.

 - Túl furcsa dolgok ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjuk őket - folytatja a vezető szerepét állandó jelleggel magára öltő fiú. - Az Éjjeliek közül néhány már hallott az incidenseidről, és további határozatig elrendelték a 0-24 kötelező, kiemelt fontosságú szemmel tartásod.

 - Az incidenseimről? - fordulok vissza az eredeti pozíciómba.

 - Nem csak a szórakozóhelynél történt ilyesmi. A fickó például, akinek az előadásán voltunk, és kiszemelt, szintén Merült volt. - magyarázza Tae közömbös hangon.

 - Nincs szükségem védelemre - rázom a fejemet.

 - Egyedül élsz, nem igaz? - kotyog közbe HoSeok.

 - Honnan tudjátok? - a szemöldököm a magasba szalad.

 - Tehát igaz - biccent a fiú elégedetten, majd visszabattyog a földszintre, hogy ideiglenesen, engem helyettesítve Kook mellett szolgálja ki az újonnan érkező vásárlókat.

 - Attól még, hogy ilyen... ilyenek vagytok, még nincs jogotok felborítani a magánéletem rendjét - szusszanok.

 - Megmondtam, hogy fölösleges - forgatja a szemeit TaeHyung. A szavait a többiekhez intézi.

 - Ha semmit nem teszünk, a magánéleted könnyen gazda nélkül maradhat - magyarázza Jin burkoltan.

 - Tehát valaki meg akar ölni? - pillantok egyenesen a szemeibe. Elkapja a tekintetét.

 - Nem egyvalaki. Az összes - NamJoon fojtott hangon beszél, és közelebb hajol a fotelhez, amelybe ültettek. - Érted már?!

 - Majd én - Jin visszahúzza a társát a háttérbe, végül leül velem szemben. - Legalább próbáljuk ki. Ha nagyon kényelmetlen a közeledben tudni minket, majd találunk más megoldást. Estére amúgy is csak egyikőnket kell elviselned.

Olyan, mintha belekeveredtem volna a két személyiség polaritásának mágneses viharába. Addig váltják egymást, míg ki nem fárasztanak eléggé ahhoz, hogy igent mondjak.

 - Egyetlen este - emelem fel a mutatóujjam.

 - Remek - mosolyodik el. - Az egyszerűség kedvéért YoonGi lesz melletted. Hétfő éjjelente nincs túl jó hangulata, így elterelhetjük a figyelmét - kacsint a pozitív pólus.

 - Nekem lőttek - megrázom a fejemet, majd faképnél hagyom őket, és visszatérek a munkához.

/YoonGi szemszög/

 - Engem is úgy kérdeztek, mintha lenne más választásom - magyarázom, miközben elfoglalom a sofőr pozícióját JungGi kocsijában. - Pedig egyértelmű. Parancsot kaptunk.

 - Tudom - sóhajt.

 - Szép kocsi - teszem hozzá, miközben végigfuttatom a kezem a kormány közepére helyezett márkajelzésen. - Lehet egy kérdésem? - megvárom, míg biccent. - Ha a családod ilyen jól szituált, miért dolgozol az egyetem mellett?

 - Ez csak... - kitekint az ablakon, miközben elhagyjuk az üzlet utcáját, és a sötétedő égboltot figyeli. A Nap lebukó alakja fel-felbukkan a sokemeletes óriások között. - Ajándék volt.

 - Esetleg egy udvarlótól? - mosolygok sejtelmesen. Egészen élvezek úgy kérdezni, hogy már eleve a válaszok felének tudatában vagyok.

 - A bátyámtól - fordul felém, miközben a szemeit forgatja. - Nincs semmilyen "udvarló" az életemben.

 - Értem - bólintok komolyságot erőltetve, majd egyik kezemmel elengedem a kormányt, és elindítom a rádiót. Viccet félretéve, nem lankadhat a figyelmem.

A ház, amelybe belépünk szépen berendezett, tágas terekkel rendelkezik - és rettenetesen magányos. Az egyetlen dekorációs elem, amely hiányzik belőle, az maga az élet. A nappaliban alaposabban körbepillantok. Nem sok minden változott, mióta...

 - YoonGi, mit adhatok inni? - JungGi hangja félbeszakítja a gondolatmenetemet.

 - Nekem bármi megfelel - veszem elő az udvarias énemet, miközben belépek a konyhába.

 - Nem lehetek rossz házigazdája valakinek, aki angyalként őrködik felettem - reagál egy gyors szójátékkal. Vigyorgásra hasonló grimasszal felelek, majd elfogadom a felém nyújtott poharat.

Néhány órával később megmutatja a vendégszobákat is, amelyek üresen ácsorognak.

 - Több ilyen is van a házban, ott alszol, ahol csak szeretnél - túr a hajába idegesen.

 - Köszönöm - mosolygok rá. - Muszáj vigyáznom rád, úgyhogy azt hiszem, a hálód melletti helyiségbe húzódom majd.

 - Ahogy gondolod - biccent. - A fürdőt már megmutattam, és biztosan te is fáradt vagy már, úgyhogy... reméljük reggelig sem lesz szükség a védelmedre - halvány mosolyt csatol az integetése mellé, majd visszasétál a konyhába, hogy elmosogassa a rég elfogyasztott vacsoránk hátrahagyott eszközeit.

/JungGi szemszög/

A kései takarítás után magam is a fürdőbe indulok. Hosszasan folyatom bőrömre a forró vizet, mielőtt kilépnék a zuhany alól, és a vízgőzzel kevert gondolataim bódulatában megcéloznám az ágyamat. Félúton azonban megtorpanok. Az alig érzékelhető, mégis egyértelműen valós hangok megzavarják a ház éjszakai némaságát.

YoonGi az. Talán gond lenne?

A lehető leghalkabban emelkedem lábujjhegyre, és a kihozott cuccaimat továbbra is a kezeimben hordozva megindulok az irányába. Az ajtót nyitva találom - így már érthető a kiszűrődő zaj. Az ágya mellett megállok, és megvárom, míg a szemem megszokja a szinte teljes sötétséget. Gondterhelt arckifejezése perceken belül kirajzolódik előttem.

 - Seolhyun - motyogja. Ujjai remegni kezdenek, legalábbis elsőre annak vélem a furcsa rángást. Újra és újra elismétli a női nevet, és a remegés nem szűnik. Sőt. Egy idő után azonban valami furcsa szabályosságot fedezek fel bennük, mintha egy ritmust, dallamot próbálna közvetíteni. Például zongorán. Rémálma lehet, de a meglepettség és kíváncsiság miatt el is feledkezem a felébresztése ötletéről. - A baleset...sajnálom. Kook. Sajnálom. Sajnálom. Sajnálom... - motyogja egyre erősödő, rekedt, tudatalatti hangon. Egy hirtelen mozdulattal egyik kezét a plafon felé lendíti, mire összerezzenek, és elejtem a kezemben szorongatott éjszakai arckrém tégelyét. A termék hangos csattanással ér földet, és YoonGi semmibe markoló keze elernyedt izmokkal hull vissza a teste mellé.

Felkapom a krémet tartalmazó üvegcsét, és kisietek a szobából.

/YoonGi szemszög/

Jóval korábban kelek a szokásosnál. Ezeket a délelőttöket szeretem a semmin elmélkedve, otthon tölteni, most azonban ezek az órák is hozzátartoznak a "szolgálatomhoz", így kénytelen vagyok aktívan tölteni őket.

 - Szia - a lánnyal a folyosóra kilépve futok össze. Már felöltözött, és a haját is feltűzte.

 - Hogy aludtál? - érdeklődik ártalmatlanul, miután reggelire invitál.

 - Kényelmes volt az ágy, úgyhogy remekül - hízelgek hasonló hangnemben, majd helyet foglalok vele szemben. Enni kezdünk, ő pedig elmondja, hogy két órán belül az egyetemen kell lennie.

 - Onnan nem messze lakom, úgyhogy együtt megyünk. Odáig még mindenképp a kíséretem alatt kell maradnod - bólintok. - Később pedig jelentem, hogy nem akadt semmilyen probléma. Ugyanilyen könnyedén ki fogsz jönni a többiekkel is - bíztatom. A tekintetén ingerültség fut át.

 - Egyetlen alkalomba egyeztem bele.

 - Nem hiszem, hogy valójában sok választásod lenne. Csak megkönnyíted vele a helyzetet, ha nem titokban kell a nyomodba szegődnünk - sóhajtom.

- Meg kell értenetek, hogy nem hagyhatom, hogy bármi befolyásolja a magáné... történetesen, a tanulmányaimat. A felsőoktatás nem játék. Ha minden délutánom és estém úgy telne, mint az előző, nem tudnék elég figyelmet fordítani a tanulmányaimra.

 - Nem kell magadra vállalnod a buzgó házigazda szerepét - rázom meg a fejemet. - Elég, ha alkalmi sofőrként és lakótársként gondolsz ránk. Jól jöhet, ha nem vagy egyedül. Különben is, a többiek kifejezetten kedvelnek. Ezt nem minden Álombeli mondhatja el magáról.

 - TaeHyungot kivéve talán - fújtatok. - Ő valamilyen oknál fogva rideg és távolságtartó.

 - Ő.... egy ideje más, mint mi - kerülöm a fürkésző pillantást, amellyel most pásztáz.

 - Mégis miben? - enyhén oldalra billenti a fejét.

 - Erről nem mondhatok semmit.

Megköszörülöm a torkom, és megköszönöm az ételt, ezt követőn pedig felállok az asztaltól, hogy összeszedjem a cuccaimat. Nem szeretném, hogy miattam késsen.

Az autóban ülve már a rádió sem tudja leplezni a kínos csendet. Szinte fizikális valójában érzem a kíváncsiságát.

 - Rendben - szólal meg egy idő után. - Akkor beszéljünk JungKookról. Mi történt vele? Nemrég azt mondta, egy ideje már halottnak kéne lennie.

 - Ez... Még kevésbé tárgyalható téma.

 - Hallottalak. Álmodban beszéltél róla - kikerekedett szemekkel meredek az előttünk tekergő utak rengetegére. Nem tudtam róla, hogy gyenge pillanataimban van ilyen szokásom. - Biztosan ott voltál valamilyen eseménynél, ami őt érintette. A bocsánatáért esedeztél, és valamilyen balesetet is említettél. Ó, és egy bizonyos Seolhyunt - az ujjaim elfehérednek a hollószín kormányon.

 - Legyen - szűröm a szavaimat a fogaim között. Akarata ellenére a lehető legérzékenyebb pontokra tapintott a tudatomban. A kettő közül a kisebb poklot választom. - De senkinek nem beszélhetsz arról, amit éjjel hallottál - beleegyezik a feltételembe. - Mit szeretnél tudni TaeHyungról?

 - Mióta ilyen? - arcán apró, győzedelmes mosoly suhan át, én pedig leparkolok az egyetem udvarában erre kijelölt helyen.

 - Az igazat megvallva ez egy hosszú, bonyolult, és elég szomorú történet - lehalkítom a hangomat.

 - Továbbra sem értem - jelzi.

Kicsatolom a biztonsági övemet, és felé fordulok. A szemei elkerekednek, ajkai pedig enyhén elnyílnak.
 - Az egész azzal kezdődött, hogy találkozott veled.