10.fejezet - Symptoms

/JungGi szemszög/

Csendben lépkedek a sorok között. Hosszú percek tömkelege suhant el észrevétlenül mellettem azóta, hogy magamra maradtam a helyiségben, de még mindig nem teltem el eléggé a karizmával, ami az itteni könyvekből árad. Most véletlenszerűen torpanok meg azon a területen, amely legmesszebb fekszik a hatalmas szoba bejáratától. Lábujjhegyre állok, és a kezemet végigfuttatom a régmúlt őrzőinek gerincein. Azt emelem le a sorról, amely érintésekor legerősebben érzem a megmagyarázhatatlan őserő jelenlétét.

Fellapozom - a szinte elenyésző pormennyiség, amely a levegőbe szökken azt mutatja, hogy a látogatók gyakoriabbak, mint gondolnám. Gyakran forgatják. A szénfekete bőrborítón nem találok semmiféle címet, amely irányt adhatna a témával kapcsolatban, így a szapora végigfutást követően ismét felcsapom a kötetet, ezúttal az első oldalánál.

A mű valójában egy listával kezdődik - a pontosan egy sor hosszúságú, egymást követő mondatok valamiféle szabályoknak hatnak. Gyorsolvasásba kezdek; olyan érzésem támad, mintha tilosban járó gyermek lennék. Attól félek, hogy a következő pillanatban valaki kitépi a kezemből. Végigfut a hideg a hátamon. Nagy és szédítően mély titkok kerülnek a szemeim elé, amiket fel sem fogok egyből.

Lépéseket hallok a közelből. A szabálytalan ritmus idegességről árulkodik. Tényleg rosszban sántikálnék?

 - Csak jöttem megnézni, mit olvasol - bukkan fel TaeHyung egy pillanattal később. - Vannak itt olyan dolgok, amiket elég nehéz értelmezni...-tekintete(amely ezúttal kevésbé ellenséges) a kezemben fekvő könyvre siklik, a szemei pedig rögtön elkerekednek. A felém tett lépései természetfeletti sebességre kapcsolnak, és kezei a sötét külsejű irományért nyúlnak. Miután sikeresen megszerzi tőlem, nemes egyszerűséggel visszahelyezi a megfelelő polcra. - Kezdésnek túl sok - rázza meg a fejét.

 - Mit is keresel itt pontosan? - pillantok fel rá kérdőn. - Nem gondoltam volna, hogy pont te akarsz majd segíteni az eligazodásban.

 - Pszt - felemelt mutatóujjával hallgattat el. Homokán apró ráncok futnak össze, és néhány másodperccel később már én magam is hallom az újabb lépések zaját. Ezúttal több látogatónk érkezik. Hátrálok egy lépést, és hátamat a bútorzatnak támasztom.

 - Miről akartál beszélni? - YoonGi hangját azonnal felismerem. Néhány méterre tőlünk torpannak meg, a magasba törő berendezés biztonságos búvóhelyet nyújtó sorai között.
 - JungGiról van szó - feleli a társa, akiben Jimint azonosítom.
Tae kérdőn pillant rám. Én sem tudom. Ezt tervezem felelni, és szóra is nyitom a számat, de a fiú megakadályoz a beszédben. Ismét kihasználva erő- és gyorsaságbeli előnyét leküzdi a köztünk lévő távolságot; a vészes közelségben szembefordul velem, és egyik kezét a számra tapasztja.
Eressz. Mindössze a tekintetemmel üzenek - túlságosan érdekel a közeli csevej további része ahhoz, hogy kockáztassam a lebukásunkat. A fölém magasodó alak persze figyelmen kívül hagy, és tovább hegyezi a fülét.
 - Azt hiszem, nem volt teljes a folyamat. Összefutottunk az egyetemen...a saját szememmel láttam, hogy bár részlegesen, de rögzített dolgokat, amiket mi már... - elakad a mondandójában. - Rajzokat készített róluk. Azon gondolkoztam, mi van, ha Tae is...
 - Szólnunk kell Jinéknek - szakítja félbe YoonGi. - Minél hamarabb, annál jobb.
 - Nem tudom. Még mindig bűntudatuk van, és...
 - Figyelj rám - folytatja komoran. Tae közben szabadon enged, kezét lassan csúsztatja le ajkaimról. Gondterhelt arckifejezésében saját zavarodottságomat látom. - Nem szabad hagynunk, hogy emlékezzenek egymásra.
Mindketten elakadunk a következő lélegzetvételben, és mintha az idő is megállna körülöttünk. Elsőnek ő mozdul meg: hosszú időre összeakasztja a tekinteteink. Válaszokat keres az íriszeimben - biztos vagyok benne, hogy ugyanazokat, melyek reményében én az övéiben kutakodom. Aztán hirtelen feleszmél, és a lehető legkisebb zajjal kisurran az ajtón. Távozását enyhe légmozgás kíséri.
YoonGiék láthatóan érzékelik ezt. Ideje előjönnöm. Nem lehetek feltűnő, azt kell tettetnem, hogy semmit sem hallottam a kis beszélgetésükből. Mosolyogva lépkedek hát feléjük, és elérve őket izgatottan ecsetelni kezdem, mennyire magával ragadó ez a sok olvasmány. És miközben arról áradozom, mennyi fáradtságos munkájuk lehet a gyűjtemény felhalmozásában,lelki szemeim előtt felrémlik az egyik világteremtő alapszabály abból a bizonyos könyvből. A tárgyalt sor világosan tiltott valamit az Ébredteknek. Elrettentés céljából még a következményt is lejegyezték: a másik fél halálbüntetést érdemel.
Kipillantok az ablakon, és eltűnődöm. Az évek során vajon hány Álombelit ölhettek meg csak azért, mert szerelembe esett egy angyalszerű teremtménnyel?

Jimin végül belátja YoonGi igazát, és a munkaidejük hátralevő részében folyamatosan próbál alkalmat keresni rá, hogy privát szavakat válthasson Jinnel, vagy NamJoonnal. Én viszont elkötelezett kísérő módjára a nyomába szegődöm, minden mozdulatát éberen lesve. Furcsállva konstatálom, hogy Tae hasonló módon a másik srácra tapad, egy másodpercnyi esélyt sem adva neki a figyelmeztetésre, egy idő után azonban felszívódik. Egyikőnk sem érti a helyzetet, csak a dolog súlyát érezzük és azt, hogy mindkettőnk háta mögött cselekednek.
 - Oké, mire megy ki ez az egész? - von kérdőre a kijelölt testőröm, mikor besokall. Hajába túr, és felsóhajt.
 - Ne haragudj, csak nem érzem magam biztonságban - a cipőm orrát bámulom. - Mióta olvasgattam odabent, ráébredtem, mibe is keveredtem.
 - Értem. Akkor maradj csak közel - sóhajt, mire megeresztek egy halvány mosolyt. Megsajnált. Nem sejt semmit.

Később úgy határoz, egyszerűbb, ha az estét nála töltöm... pontosabban náluk. Mint megtudom, egy ideje történetesen együtt él HoSeokkal.
 - Nincs ellenedre egy tipikus férfi lak, igaz, kishölgy? - kérdezi az örökmosolygós fél.
 - Dehogy - megrázom a fejemet.
A bolttól nem messze, mégis jóval csendesebb környezetben fekvő lakásukba érve aztán furcsa érzésem támad. Még azelőtt fordulok a vendégszoba felé a folyosón, hogy HoSeok megmutatná a helyes irányt. Egy pillanatra végigkúszik a nyakamon a bizsergő érzés, mely deja vuként ismert. A szobák közötti navigátorom figyelmét látszólag elkerüli a furcsa momentum, és széles mozdulatokkal mutogat tovább. Elgondolkodva figyelem. Benne, valamilyen oknál fogva jobban bízom, így mellé huppanok le a kanapéra akkor is, mikor a vacsorát követően a nappaliba invitálnak. Beszélgetni kezdünk, de a levegő egy pillanat alatt megfagy, mikor a közös múltjukról kérdezek.
 - Tudod, elég régóta ismerjük már egymást... - HoSeok arcára most először fagy rá a mosoly.
 - Nem kell megint beszélned róla - Jimin megköszörüli a torkát, és idegesen nyúl az asztalra sorakoztatott poharak egyikéért.
 - Nem gáz - röpke pillantást váltanak. - Már elég idő telt el azóta.
Mesélésbe kezd. Elmondja, miképp barátkoztak össze, megemlíti a kedvenc helyeiket, ahova annak idején elcsavarogtak, mikor összevesztek a szüleikkel. Ez nála különösen gyakori volt, ugyanis kiskora óta bír az Ébredtek képességeivel, hála a hajdani Őrző édesapjának, aki azonban életét adta egy küldetés érdekében; az anyjával pedig attól kezdve tömérdek nézeteltérése volt. Ehhez a részhez érve megváltozik a hangszíne - a következő emlék, amit felelevenít, a reggel, amikor a fehér falak között ébredt, és amit követően elveszítette az időérzékét.
A történet másik szereplője felpattan a helyéről, és eltűnik a szemünk elől. HoSeok folytatja. Mint később kiderült, az anyja megpróbálta őt megszabadítani az angyali jellemzőktől - figyelmen kívül hagyva az árat, amit a fiú érte fizetett, köztük tulajdon gyermeke fizikai és lelki egészségét.

Bezárva tartotta őt, és bizonytalan hatású pirulák fogyasztására kényszerítette. A fiát, aki évekkel később láthatta csak újra a Napot, idő közben elhagyta, és másokra bízta a kísérletezést.
 - Itt jön a képbe Jimin - suttogja. - Hazudtak neki. Tudod, ő úgy tudta, hogy valamilyen gyógyíthatatlan betegség áldozata voltam. Ezt mondták neki a szülei. Ők is részese voltak az egésznek. A nagyapja beleőrült az Ébredés rituáléjába, így elkötelezetten harcoltak az anyám oldalán. Azok a furcsa gyógyszerek az ő kutatásaik eredményei voltak. Néha még ő is segített nekik, mert azt hitte, helyesen cselekszik. A sors iróniája, hogy a legjobb barátom ősei próbáltak meg elég mérget juttatnia a szervezetembe ahhoz, hogy "normális" legyek. Vagy kipurcanjak. Szerintem nekik mindegy volt - vállat von, és egy mosolyra emlékeztető grimaszt fest az arcára. Átlátok rajta. Egyik kezemet a vállára helyezem, mire elkerekednek a szemei.
 - Miért mondod el mindezt pont nekem? - kérdezem.
 - Nincs rá okom, hogy ne bízzak benned - feleli, némi gondolkodás után pedig újra elnyílnak telt ajkai. - Okkal vagy itt.
 - Későre jár - Jimin hirtelen bukkan fel ismét mellettünk, egyik kezét a háta mögé rejtve.  - Pihennünk kéne.
Homlokán alig észrevehető cseppek gyöngyöznek. Egy bűnös tüneteit mutatja, a boltban elhangzó szavai után pedig könnyen összerakom a képet. Mosolyogva kerülöm meg, hogy aztán mögé kerülve kitépjem kezeiből a lapokat. Nem számít rá, így ki tudom cselezni a nem mindennapi gyorsaságát.
 - A rajzaim. Mit akarsz ezekkel? - kérdezem. Úgy érzem, elárultak. - Részedről ez nem vendéglátás, ugye? Sokkal inkább... háziőrizet - fújtatok.
 - Jimin? - lakótársa közelebb lép, és értetlenül pislog az irányunkba. - Mire kellenek azok?
 - É-én csak meg akartam őket mutatni HoSeoknak. Tehetséges vagy - a lebukott a lehető legbénább kifogással áll elő. Szemforgatás kíséretében hagyom őket magukra. Megragadom a cuccaimat, és a bejárat felé indulok.
 - Köszönöm az estét, de inkább otthon alszom - közlöm egy apró meghajlással, majd sarkon fordulok.
 - Nem biztonságos - ellenkezik HoSeok.
 - Sehol sem az - felelem, miközben kiviharzok a bejárati ajtón.

Rövidesen a lépcsőház vaskos ajtaját is magam mögött hagyom, és kilépek a csípős, februári hidegbe. Kihúzom a mobilom a farzsebemből, s körbepillantok annak reményében, hogy meglátok egy táblát az utcanévvel. Az út szemközti oldalán ácsorgó, majd hirtelen eltűnő kapucnis alak sem kerüli el a figyelmemet. Végül egyszerűen bekapcsolom a helymeghatározó funkciót, és követni kezdem a képernyőre vetített térképemet. Csak a boltig kell eljutnom, ahol a kocsit hagytam.
Néhány száz méter után feltűnik a furcsa visszhang a lépéseimben - nem vagyok egyedül. Azért csak haladok tovább. Nemsokára ott vagyok. Fokozatosan, szándékosan teszem rendszertelenné a járásom ritmusát, megnehezítve a követőm számára, hogy leutánozza azt. A tervem végül visszájára sül el. Már meg sem próbálja leplezni a jelenlétét. Önkéntelenül tapintom ki a kulcscsontom magasságában pihenő medált, miközben gyorsítok a tempón. Még néhány méter. Már látom magam előtt a különleges épületet, és az előtte parkoló autómat.
Épp azelőtt ér el, hogy megkerülném a járművet annak érdekében, hogy a sofőr oldalára kerüljek. Fojtogatni kezd:egyik kezét összeszorítja a torkom körül, és hátamat a fekete BMW-nek taszítja. Gondolatban sikoltok fel - a valóságban csak egy erőtlen nyögésre futja, és a szemeim által nyújtott kép is elmosódik. Valaki.
A bolt ajtaja kivágódik, a fölém magasodó valami hörögni kezd, és elenged, mintha tűzbe nyúlt volna. Utolsó erejével, másik kezének karomszerű képződményeivel, valamint egy  hihetetlenül gyors mozdulattal sebet ejt, közvetlenül a korábbi fojtogatás helyén, mielőtt ő maga az ismerős lángok martalékává válna.
Köhögésbe kezdek; érzem a bőrömet égető, sötétvörös életnedvet, amint eléri a felsőm nyaki részét. Feltehetőleg össze is esnék, ha a megmentőm nem teremne mellettem, hogy egyensúlyban tartson.
 - Fáj - nyüszítem, és megpróbálom kitapintani a sebet. Tae elkapja a csuklómat.
 - Majd én - mondja, és halk káromkodásba kezd, amint szemrevételezi az érintett területet. - Ez egy Merült műve, az Ébredtek kórházában semmit sem tudnának kezdeni vele - gondolkodik hangosan. Egyre furcsábban érzem magam.
 - Mit keresel itt? - kérdezem kábán.
 - Elvállaltam a zárást, de az nem fon... - elakad a hadarásban. - Mi a franc - bukik ki belőle az őszinte reakció.
 - Mi az? - kérdezem. A fájdalom mintha lassacskán csökkenne.
 - A sebed - magyarázza. - Gyógyul.
 - A fickón...volt rajta kapucni?
 - Mi? - hökken meg a buta kérdésen. - Nem, nem volt.
 Közben megérkezik a kifulladt páros is, akik elől menekülőre fogtam. A vacsora után feltehetőleg lassabban tudtak utánam eredni.
 - Mi történt? - kérdezi Jimin, és a hangjában aggódást vélek felfedezni.
 - A mi hibánk - HoSeok arcán nyoma sincs mosolynak.
 - Pontosan - biccent TaeHyung, majd kihalássza a kabátom zsebéből a kocsikulcsot.
 - Legalább engedd, hogy segítsünk!
 - Épp eleget tettetek - válaszolja a bosszús hős, miközben beültet az anyósülésre. - Hazaviszem, vállalom a műszakot. A többiek haragjával viszont... ti számoltok - pillant rájuk jelentőségteljesen, majd beül mellém, és elindítja a kocsit.
 - Miért csinálod ezt? - a lehető leglassabban fordítom oldalra a fejem, hogy a szemeibe pillanthassak.
 - Ki tudja - von vállat. Ujjait a kormányra futtatja és halványan elmosolyodik. - Már szövetségesek vagyunk, nem igaz? Ki kell derítenünk, mi folyik itt valójában.