/JungGi szemszög/
- Ezt... nem értem - megrázom a fejemet, amely most furcsa módon hasogat. - Nem tudom, miről beszélsz.
- És ez így is van rendjén - sóhajt, majd a mellettünk magasodó épületre pillant. - El fogsz késni.
- El kell mondanod mindent, amit tudsz - megragadom a felkarját, mire a szemeimnek felfoghatatlan sebességgel kiszabadul a fogásból.
- Vigyázz a mozdulataidra - feleli enyhén rekedtes hangon. - Az én képességemnek még nem voltál szemtanúja, szóval elárulom, hogy elég gyorsan tudok reagálni, ha túlzásokba esel.
- Nem érted - vágom rá, miközben én is kicsatolom az övemet, és mindketten kiszállunk az autóból. - Az életem egy részére egyszerűen nem emlékszem, és ez lehet az első használható nyomom. Van fogalmad róla, milyen érzés? - kérdőn pillantok rá, miközben a járművet megkerülve megállok előtte.
- Nincs - kis szünetet tart. - De a körülményeket figyelembe véve hidd el, felejteni inkább megváltás, mintsem átok - elfordítja a tekintetét. - Menned kéne.
- Rendben - biccentek, majd színpadias arckifejezéssel előkapom a mobilom. - Talán meg kéne kérdeznem JungKookot, cserébe akár mesélhetnék neki arról, amit az este hall... - a másodperc következő töredékére már a saját kezében tartja az eszközt. - Tényleg gyors vagy - hökkenek meg.
- Én szóltam - mosolyodik el. - És megegyeztünk. Arról, amit hallottál tőlem, hallgatnod kell,
viszont te is gazdagodtál valami újjal. Ez az egész a mi kis titkunk marad. Így fair. És ha nem akarsz senkinek sem fájdalmat okozni, tartod magad ehhez, és nem fordulsz Kookhoz. Sem most, sem később.
/YoonGi szemszög/
- Legyen - biccent. - Nem fogom kideríteni mindannak a tényleges jelentését, amit álmodban mondtál, és békén hagyom az említett felet is - folytatja. Bólintok, közben pedig felé nyújtom a telefonját. - De azt, amit TaeHyungról mondtál, nem hagyhatom annyiban... Köszönöm, hogy vigyáztál rám - azzal a lendülettel sarkon fordul, és elindul az egyetem főbejárata felé.
Könnyűszerrel utolérem. A háta mögött megtorpanok, és enyhén lehajolok, hogy a fülébe suttoghassak.
- Ha kutakodni kezdesz vele kapcsolatban, sérülni fogsz. Jobban, mint azt hinnéd, vagy el tudnád viselni - figyelmeztetem szomorkás hangon, majd elillanok mögüle.
Figyelemmel kísérem, ahogy lassan újra elindul. Lépéseinek ritmusa Seolhyunéra emlékeztet. Közvetlenül a belépés előtt összetalálkozik néhány ismerőssel. Mosolyogva felel a köszöntésükre, és együtt indulnak tovább. Ebben a röpke másodpercben csak egy átlagos Álombelinek tűnik. Az égre pillantok, és azt kívánom neki, bárcsak örökké élhetne ebben a pillanatban.
/JungGi szemszög/
Egy hét telt el a YoonGi felügyelete alatt töltött éjszaka óta. A napokban olvadni kezdett a hó is - mintha csak a veszély indult volna olvadásnak, amely eddig a fehérnek tetsző kristályos, fagyos pelyhekben húzta meg magát.
Az álmaim ellenben egyre nagyobb formát öltenek: már nem telik el éjjel anélkül, hogy újabb és újabb töredékek kerülnének a tudatalattim ködös felszínére. És mégis, tehetetlen vagyok. A magammal hordott rajzokban őrzöm őket, remélve, hogy egyszer sikerül majd összeállítanom belőlük a történetet. Arról, akit elfelejtettem. Arról, ami velünk történt. YoonGi szavai után új gondolati hálót szőttem. Ezúttal a negatív szereplőt próbáltam meg beazonosítani. Akár TaeHyung keze is lehet a dologban - ellenszenvesen viselkedik, és a fiú szavai alapján jelen volt a múltamban is. Mi van, ha ő szakított el attól a bizonyos személytől...?
- Khm - az elmerengésnek hála nemes egyszerűséggel nekiütközöm az egyetem folyosóján velem szemben haladónak, és a kezemben szorongatott, a rajzokkal teletűzdelt is füzet megindul a talaj felé.
- Ne haragudj - szabadkozom, majd felpillantok az áldozatomra. Ebben a pillanatban torzul a bűntudatos arckifejezésem apró fintorrá.
- Én is örülök neked, habár nem fogom azzal kimutatni, hogy kölcsönösen megfejelem a vállad - biccent Jimin vigyorogva, majd lepillant a földön landolt lapokra. Tekintete ködössé válik, mikor lehajol, és hozzájuk ér.
- Mit csinálsz? - kérdezem türelmetlenül. Senkinek nem terveztem megmutatni őket.
- Nem tehetek róla - rázza meg a fejét, miközben felém nyújtja a rajzokat, majd a füzetemet is. - Néha akaratlanul látok.
- Mit?
- Mindent - fogalmaz sejtelmesen. - Nagy általánosságban a múltat, kivételes alkalmakkal a közeli jövőt... Ebben az esetben téged, ahogyan ezek fölött görnyedsz, és a fejedet fogod rajzolás közben. Nem tudod, mit jelentenek - fejével a köteg felé biccent.
- Újabb brilliáns és bizarr képesség - mosolyodom el kínosan. - Várj. Azt is előre láttad, hogy...
- Hogy nekem fogsz jönni? - nevet. - Hagytam megtörténni, hogy kicsit zavarba hozhassalak - arcára kaján kifejezést ölt. - Az idő veszélyes, de ha van felette hatalmad, gyerekjátéknak minősül.
- Örülök, hogy jól szórakozol a magad kis transzcendes adottságával - felelem, továbbra is hitetlenkedve, hogy a szó szoros értélmében beszélek ilyesmiről.
- Nem csak szórakozásból vagyok itt. Üzenetem is van számodra.
- Üzenet? - kérdezem kételkedve.
- Na jó, inkább csak... - körbepillant a folyosón, majd halkabban folytatja. - Már vége az óráidnak, ugye? Velem kéne jönnöd.
A bolt felé kanyarodik. Felsóhajtok. A kocsim egyre jobban hasonlít rabszállítóra, és én egyre kisebb arányban vezetem a többiekhez képest. Az üzletben aztán tovább táncolnak az idegeimen.
- Nevetséges - jelentem ki. A szobán egy pillanat árnyék fut át - az ablak előtt elrepülő madár képe kivetül a falakra.
- Nincs ellenvetés - rázza meg a fejét Jin.
- Azt mondtad, jelenteni fogod, hogy minden rendben ment - küldök lesújtó pillantást YoonGi felé.
- Így is volt - válaszul mindkét kezét felemeli, önnön ártatlanságát jelezve. - Ennek köszönhetően hagyhattunk békén egy hétig.
- Megpróbáltuk húzni az időt, de az Éjjeliek nem hunynak szemet az ügy felett - magyarázza Jimin.
- Szívesen elbeszélgetnék velük személyesen is... - motyogom.
- Addig örülj, míg nem kínálnak rá alkalmat - húzza el a száját JungKook.
- Még egy ilyen makacs... - morran fel TaeHyung, aki késve ér fel az emeletre. A tekintetétől kiráz a hideg. A nem éppen szívélyes, de elharapott belépő után int Jiminnek és YoonGinak, hogy folytassák odalent a munkát - szerda van, ők a mai nap beosztottjai. Milyen rideg.
- És pontosan ki lenne a mai felvigyázó? - sóhajtok. Már megint sarokba szorítottak.
- Jimin - feleli NamJoon. - És JungGi... - egyenesen a szemeimbe néz. - Ne ránk tekints ellenségként - nem tudom eldönteni, hogy ténylegesen használja rajtam a képességét, amivel az elmét befolyásolja, vagy csak sikerül meggyőznie. Mindenesetre elhallgatok.
- Tulajdonképpen van rá mód, hogy tegyünk a határozat ellen - veszi át a szót HoSeok. JungKook rögtön fellelkesül.
- És pontosan mi lenne az? - pillantok rájuk kíváncsian.
- Ha gondolod, segítünk is - vigyorog JungKook, majd feláll, és ünnepélyesen odasétál az egyetlen ajtóhoz, amely ebből a helyiségből nyílik. (Egy másodpercre felötlik bennem, ahogy YoonGi a bocsánatáért könyörög.) Kezét a fekete felületre tapasztja, mire azon apró repedések jelennek meg, köztük pedig a szinte vibráló víz futja át az anyagot. Mikor a kezéből induló erek teljesen behálózzák az ajtót, az egyszerűen szilánkokra törik, és eltűnik.
Összeszorított ajkakkal, de képletesen tátott szájjal lépek közelebb. A páratlan látvány inkább vonz, mint riaszt.
- Ez egy egyszerű illúzió, aminek segítségével megelőzhetjük, hogy illetéktelenek lépjenek be oda - magyarázza NamJoon büszkén. - A saját képességeinkkel mindannyian képesek vagyunk megtörni.
- Mit őriztek ilyen gondosan? - az ajtóra emlékeztető keret előtt megtorpanok, és a mellettem ácsorgó HoSeokra pillantok.
- Csak utánad, kishölgy - mosolyog.
A fal másik oldalára érve elfeledkezem magamról. Gondolkodás nélkül a földre dobom az egyetemről magammal hozott táskámat. Most először érzem úgy, hogy én is részese vagyok annak a világnak, amibe belecsöppentem, habár sosem szabadott volna.
A mennyezetig törő éjszín könyvespolcok szinte roskadoznak az antik művektől. A hatalmas ablakok szűrten világítják be a teret - a beszökő sugarak felfedik a levegőben szitáló parányi porszemeket. Különleges aurát érzek, valamilyen megmagyarázhatatlan őserőt, amely most engem is átjár.
- Itt találsz mindent, amit az Ébredtek világáról valaha feljegyeztek, és sikerült összegyűjtenem az évek alatt - jelenik meg mögöttem NamJoon. Az arca mérhetetlen büszkeséget tükröz. Szeretettel beszél az itt tárolt könyvekről. Egy idő után elkomorul a tekintete, és ez az oldala már sokkal ismerősebb. Mi több...
- Azok a vendégek, akik "önmaguk miatt" érkeznek ide, valójában mind egyek közülünk. Ők nyerhetnek belépést az épület ezen részébe - árulja el. - Olvasnivalóért jönnek, vagy... - elindul balra, én pedig vonakodva követem. Az egyik sarokhoz vezet, és az ablak alatti egyszerű íróasztalra mutat, rajta üres rajzlapokkal és egy furcsa eszközzel.
- Leginkább egy tetoválógéphez hasonlít - állapítom meg félhangosan.
- Mert az is - mosolyodik el ismét. Lehunyja a szemét, és felemeli egyik kezét, mire a fém szerkezet önmagától elemelkedik az asztallap felszínétől, és leír egy kört a levegőben. - Ha így használja az ember, sokkal több vendége lesz - vigyorog. - Sokan szeretnek maradandó jelet hordani magukon, a képességeikre utalva.
Koreában ez igen kínos téma, tekintve, hogy a legtöbb ehhez hasonló szalon messziről kerüli a legitimitást.
- Nem gondoltam volna, hogy ennyi mindent rejtegettek még - pislogok, miközben visszafordulok a könyvek felé.
- Ha te azt tudnád... - megköszörüli a torkát. - Használd ki az időt, míg Jimin dolgozik! Bármikor beengedhetünk ide, és a többiek is besegíthetnek. Talán itt rejlik az a válasz, valamelyik régi bőrkötetben lapulva - elindul kifelé, aztán megtorpan, és visszafordul egy pillanatra. - Ha gyorsabban meg akarsz szabadulni a felügyelet terhétől, derítsd ki, miért lettél a Merültek sorozatos célpontja.
