/TaeHyung szemszög/
Át sem gondolom a tetteimet. Egész úton idegesen dobolok ujjaimmal a bőr felületen - JungGi közben eszméletét veszti a vérébe keveredett Merült mérge miatt. Parkolás után megkerülöm a kocsit, és hezitálás nélkül a karjaimba emelem. Arca fájdalmas grimaszban tükrözi a harcot, amelyet most az eszméletlenség síkján vív. Vetek egy pillantást a sebére, amely szó szerint embertelen sebességű gyógyulásnak indult. Ennek okán agyalok akkor is, mikor sikeresen leengedem a patyolat ágynemű rétegeire, és kötést készítek a nyakára. A rögzítéséhez egyik kezemmel megemelem fejét a tarkójánál, miután félresimítom az akadályt jelentő tincseket. Olyan aprónak tűnik most: szinte elfér a tenyeremben.
Megrázom a fejemet. Nem jellemző rám, hogy elkalandozzak. Felegyenesedem az ágya mellől, és a konyhába indulok, hogy hideg borogatást készítsek a sebláz ellen. A küszöbön megtorpanva még elcsípem, ahogy egy rövidke nevet mormol, de nem értem tisztán - az utolsó magánhangzót félig elharapja, így kérdéses, hogy engem szólít, vagy egy Tao nevű valakit.
/NamJoon szemszög/
- Jin, fogd vissza magad - mordulok fel, amint érzékelem az aurájában történő változást. - Ne hagyd, hogy elhomályosítsanak az érzelmeid.
- Te sem érted, ugye? - csattan fel a nyugalmáról elhíresült társam. Kezét Jiminék irányába emeli. Az egyik, Álombelik számára láthatatlan penge csak néhány centivel véti el az arcukat. Technikája ravasz és kínzó fájdalmat hagy maga után. Harcmodorának egyik jellemzője, hogy sosem téveszti el a célpontot. - Menjetek innen - sóhajt. A mérge olyan gyorsan párolog el, ahogyan érkezett.
HoSeoknak nem kell kétszer mondani: megragadja a bocsánatért esdeklő Jimin karját, és elhagyják a lakásomat.
Néhány percnyi síri hallgatás után pillantok újra a hullámzó hangulatú fiú felé. Arcát most a kezeibe temeti, de vállai nem remegnek. A könnyek, amelyeket a tettünket követő fájdalom nevében hullajthatna, rég elfogytak.
- A bűntudat, amely téged gyötör... - ajkaimhoz cigarettát emelek, és nagyot szívok belőle. Megvárom, míg a füst eloszlik a légtérben, aztán feltápászkodom. - Nem tűnik el azzal, ha mást bírsz vezeklésre.
- Akkor mégis mit kéne tennem?!
- Töltsd ki... - körbepillantok a nappaliban, megfelelő alany után kutatva. Szélesen elmosolyodom, mikor meglátom az üveg whiskeyt. - Pohárba.
/HoSeok szemszög/
- Tulajdonképpen minek titkolózunk még? - maga előtt rugdos egy kavicsot. - Egyértelmű, hogy valamit elszúrtak. Újra be fog következni.
- Ühhüm - csak fél füllel hallgatom. Az előttünk sétáló anyukát figyelem, és a csöppséget, akivel az oldalán élvezi az olvadó hóval keletkező pocsolyákat. Mosolyuk bevilágítja a közeli épületeket, s azok szinte ragyognak a borongós délelőttben. A kislány minden egyes tócsába bele szeretne ugrani, és természetesen magával húzza édesanyját is. Kis ujjai szinte elfehérednek, miközben az idősödő kezet szorongatja.
- Hogyan kéne bármit is tennem, amikor még te is ignorálod a mondanivalómat? - fújtat Jimin, és a követező rúgásával egészen az út másik oldalára repíti a kavicsot. Tekintetemmel követem a kő útját, amely tompa koppanással ér földet. A közelében árny mozdul: a kapucnival feje egészét takarja, és gyorsan felszívódik az emberek között, mielőtt még alaposan megfigyelhetném. Megrázom a fejemet. Koncentrálnom kell.
- Emlékezz, legutóbb YoonGi mit mondott erről. Nem szabad hagynunk, hogy emlékezzenek egymásra - idézem társunk szavait egy mély sóhajtás kíséretében. - A boldogság, amelyet visszakaphatnának csak parányi szikra lenne a futótűzben, amely az emlékeikkel járna. Azt pedig, hogy ismét megússzák könnyebb égési sérülésekkel, egyikőnk sem tudja garantálni.
- Akkor mégis mit tegyünk?
- Egyenlőre... számoljunk le a kívülről rájuk ólálkodó veszélyekkel, és tartsuk rajtuk a szemünket.
/JungGi szemszög/
Az ablakomon beszűrődő kora délutáni napsugarak ébresztenek - fakuló sárgáikkal táncot járnak a takaró alól kilátszó bőrömön, végül pedig elérik az arcom is, és addig nem tágítanak, míg szemhéjaim bele nem rebbennek a ritmustalan fénymozgásba.
- Hogy érzed magad? - nyúzott arc bukkan fel az ajtóban. Mintha mélyültek volna a szeme alatti karikák.
- Tűrhetően - biccentek, miközben kikászálódom az ágynemű alól. - Csinálok valami harapnivalót.
- Máris talpra állnál? - szemeit csíkra szűkíti.
- Már nem fáj annyira - végigsimítok a nyakamon. Meglepődve tapintom ki a hegesedés előrehaladott szakaszába ért sebeket. - Hogyan...?
- Én sem tudom. Ugyanúgy meglepődtem, amikor levettem a kötést - értetlenül csóválja a fejét. - Ilyesmire csak azok az Álombéliek képesek, akik hosszú hónapok óta élnek Ébredtek közelében. Ami ugyebár, esetedben még nem kéne, hogy aktuális legyen...
- Nem értem - vágom rá. - Felfogom, amit mondasz, és mégsem áll össze a kép.
- A határon vagy. A szervezeted előkészül az Ébredésre, az elméd viszont továbbra is a megszokott világodban gondolkodik - az ablakhoz sétál, és kitekint rajta. Ujjaival a párkányon dobol. - Ez veszélyes.
- Mondj valami újat - sóhajtok.
- Nem érted - sarkon fordul, és tekintetét az enyémbe fúrja. - Nem maradhatsz így.
- Miért is?
- Az Álombeliek idegzete gyenge. Ha szerencséd van, az Éjjeliek kiválasztanak az Ébredésre, de ha nem... - ajkába harap.
- Akkor? - a szívem a torkomban dobog.
- Akkor kikerülhetetlenül összeomlik az idegrendszered. Abban az esetben persze, ha nem vadásznak le előbb. Tudod, egy idő után a Merültek is megérzik a határon lévők jelenlétét, és az Éjjeliek sem nézik jó szemmel, ha egy Ébredésre méltatlan Álombeli ólálkodik az Ébredtek körül.
- Remek - a hallottakat nehéz megemészteni. - Szóval el sem dönthetem, melyik szakadékba zuhanok a kettő közül, miközben vészesen közeledem a peremükhöz.
- Kitalálunk valamit - hangszíne lágyabb tónust ölt.
- Kivéve, ha előbb kinyírnak - mosolygok keserűen.
- Azt nem hagynánk - közelebb lép.
- Most sem múlt sokon, nem igaz? - rázom meg a fejemet. - Nem garantálhatjátok, hogy mindig időben érkeztek. Senki sem garantálhatja.
Idegesen végigtúr a haján, és karjait széttárva kérdez vissza.
- Akkor mit tegyek?
- Első lépésként segíts a konyhában, mert nincs kedvem egyedül főzőcskézni - tanácsolom, inkább ejtve a komoly témát. Mindig ezt csinálom, ha valami megrémít.
/Ji Hoon szemszög/
- Bejöhetsz,MinRin.
- Jelentést tennék, uram - arcmaszkját lassan lehúzva meghajol előttem. Vagy ez, vagy valamiféle kapucni, illetve sapka, esetenként kalap állandó jellegű eszköz a küldetéseinél.
- Tudom. Megkaptam az üzeneted - biccentek. - Miről van szó?
- A lány megsérült, de nem eléggé. TaeHyung megmentette - hadarja.
- Hm... - a hátam mögött összekulcsolt kezekkel fordítok hátat a fiatal, de annál képzettebb kémnek. - A történelem tényleg mindig megismétli önmagát, nem igaz?
- Minden bizonnyal, uram - felelete kimért és rövid. Az arcára pillantok, és szemrevételezem a szemöldökét környékező új ékszert.
- A piercinget tüntesd el.
- De...
- Nem vonhatod magadra a figyelmet. Különben is, az Éj Ura nem díjazza az ilyesmit a felsőbb körökben.
- Elnézést kérek. Nem tudhattam, mivel nem ismerem őt személyesen...
- Ahogyan senki más sem. Kivéve persze engem - enyhe büszkeség jár át.
Térdre ereszkedik, és ismét előhozakodik a kéréssel, amellyel örökké nyaggat.
- Ha esetleg méltó lehetnék rá, hogy bemutasson a fenséges úrnak...
- Elég - megrázom a fejemet, ő pedig azon nyomban elhallgat. - Egyenlőre folytasd a megfigyelést. Be kell épülnöd. Több információra van szükségem.
- Mégis hogyan?
- Használd a lányt, ő elég naiv egy hamis barátság kiépítésére. Iratkozz be az iskolájába, az lesz a legkönnyebb.
- A bizalmi körbe akkor sem kerülök be - szól közbe.
- Szeretsz rajzolni, nem igaz? - enyhén elpirul, ahogyan bólint.
- Akkor könnyű dolgod lesz. Menj a boltba, művészettel kapcsolatos könyvek reményében. Pofon egyszerű, és akkor sem buksz le, ha szakmai kérdések elé állítana valaki. A lány barátjaként könnyen kapsz extra segítséget. A többit rád bízom...Csak arra kell figyelned, hogy a megfelelő napon menj.
- Igenis.
- Még nem fejeztem be - förmedek rá, miközben tovább fejtegetem a tervemet. - Az unokaöcsém is szeret firkálni, és történetesen őt lenne a legkönnyebb becserkészned is. Hétfőnként dolgozik JungGival egy műszakban. Hálózd be és tudj meg mindent - a terveikről és a gyenge pontjaikról beszélek. - Érthető, igaz?
- Mennyire kerüljek közel hozzá?
- Vesd be minden erődet, hogy barátság és többet kecsegtető kapcsolat határán maradj. Ismerem JungKookot, odáig lesz érted.
- Értettem, uram - ismét meghajol, és illedelmes elköszönéssel, ajkán mégis csalódott görbülettel hagy magamra. Tényleg szerette volna megtartani azt a vackot az arcán.
/JungGi szemszög/
- JungGi!
Ismerős hang üti meg a fülemet. Erősebben szorítom mellkasomhoz a könyveket, miközben sarkon fordulok, hogy bevárjam HoSeokot.
- Szia - magamra erőltetek egy hihető mosolyt. - Remélem, nem a rajzaimért jöttél.
- Jiminért jöttem be... aki egyébként nyomós okkal akart szert tenni rájuk - magyarázkodik. - Mindig is irigykedett mások tehetségére - a nevetése most szokatlan, inkább ideges.
- Hagyjuk inkább, rendben? - kerülöm a tekintetét.
- Még ne - komolyodik el. - Azért vagyok itt korábban, hogy bocsánatot kérjek tőled.
- Már nem számít. Körülbelül egy hete nyoma sincs a dolognak - enyhén megemelem az állam, hogy rálátása legyen a területre.
- Valóban - a homlokát ráncolja. - Örülök, hogy jól vagy - tér vissza a témára.
- TaeHyungnak hála - ismét elmosolyodom, és a folyosó másik vége felé integetek, félig szándékosan figyelmen kívül hagyva HoSeok jelenlétét.
- Új barát? - kérdezi, miközben követi a köszöntésem irányát.
- Szükségem volt már a változatosságra, ő pedig nagyon barátságos, meg aranyos, éééés nagyon emberi. Minden értelemben - vonok vállat, beszélgetőpartnerem tekintete azonban sötétebbé válik, miközben végignézi, ahogy a lány a bejáratnál magára ölt egy hosszú, kapucnis pulóvert.
- Megkérdezhetem, hogy hívják? - érdeklődik, én pedig kaján vigyorral oldalba bököm.
- Csak nem megakadt rajta a szemed?
- Mi tagadás - szerénykedik, de valahogy sántít a mondandója. Mindenesetre készséggel válaszolok.
- A neve MinRin.
/NamJoon szemszög/
- Jin, fogd vissza magad - mordulok fel, amint érzékelem az aurájában történő változást. - Ne hagyd, hogy elhomályosítsanak az érzelmeid.
- Te sem érted, ugye? - csattan fel a nyugalmáról elhíresült társam. Kezét Jiminék irányába emeli. Az egyik, Álombelik számára láthatatlan penge csak néhány centivel véti el az arcukat. Technikája ravasz és kínzó fájdalmat hagy maga után. Harcmodorának egyik jellemzője, hogy sosem téveszti el a célpontot. - Menjetek innen - sóhajt. A mérge olyan gyorsan párolog el, ahogyan érkezett.
HoSeoknak nem kell kétszer mondani: megragadja a bocsánatért esdeklő Jimin karját, és elhagyják a lakásomat.
Néhány percnyi síri hallgatás után pillantok újra a hullámzó hangulatú fiú felé. Arcát most a kezeibe temeti, de vállai nem remegnek. A könnyek, amelyeket a tettünket követő fájdalom nevében hullajthatna, rég elfogytak.
- A bűntudat, amely téged gyötör... - ajkaimhoz cigarettát emelek, és nagyot szívok belőle. Megvárom, míg a füst eloszlik a légtérben, aztán feltápászkodom. - Nem tűnik el azzal, ha mást bírsz vezeklésre.- Akkor mégis mit kéne tennem?!
- Töltsd ki... - körbepillantok a nappaliban, megfelelő alany után kutatva. Szélesen elmosolyodom, mikor meglátom az üveg whiskeyt. - Pohárba.
/HoSeok szemszög/
- Tulajdonképpen minek titkolózunk még? - maga előtt rugdos egy kavicsot. - Egyértelmű, hogy valamit elszúrtak. Újra be fog következni.
- Ühhüm - csak fél füllel hallgatom. Az előttünk sétáló anyukát figyelem, és a csöppséget, akivel az oldalán élvezi az olvadó hóval keletkező pocsolyákat. Mosolyuk bevilágítja a közeli épületeket, s azok szinte ragyognak a borongós délelőttben. A kislány minden egyes tócsába bele szeretne ugrani, és természetesen magával húzza édesanyját is. Kis ujjai szinte elfehérednek, miközben az idősödő kezet szorongatja.
- Hogyan kéne bármit is tennem, amikor még te is ignorálod a mondanivalómat? - fújtat Jimin, és a követező rúgásával egészen az út másik oldalára repíti a kavicsot. Tekintetemmel követem a kő útját, amely tompa koppanással ér földet. A közelében árny mozdul: a kapucnival feje egészét takarja, és gyorsan felszívódik az emberek között, mielőtt még alaposan megfigyelhetném. Megrázom a fejemet. Koncentrálnom kell.
- Emlékezz, legutóbb YoonGi mit mondott erről. Nem szabad hagynunk, hogy emlékezzenek egymásra - idézem társunk szavait egy mély sóhajtás kíséretében. - A boldogság, amelyet visszakaphatnának csak parányi szikra lenne a futótűzben, amely az emlékeikkel járna. Azt pedig, hogy ismét megússzák könnyebb égési sérülésekkel, egyikőnk sem tudja garantálni.
- Akkor mégis mit tegyünk?
- Egyenlőre... számoljunk le a kívülről rájuk ólálkodó veszélyekkel, és tartsuk rajtuk a szemünket.
/JungGi szemszög/
Az ablakomon beszűrődő kora délutáni napsugarak ébresztenek - fakuló sárgáikkal táncot járnak a takaró alól kilátszó bőrömön, végül pedig elérik az arcom is, és addig nem tágítanak, míg szemhéjaim bele nem rebbennek a ritmustalan fénymozgásba.
- Hogy érzed magad? - nyúzott arc bukkan fel az ajtóban. Mintha mélyültek volna a szeme alatti karikák.
- Tűrhetően - biccentek, miközben kikászálódom az ágynemű alól. - Csinálok valami harapnivalót.
- Máris talpra állnál? - szemeit csíkra szűkíti.
- Már nem fáj annyira - végigsimítok a nyakamon. Meglepődve tapintom ki a hegesedés előrehaladott szakaszába ért sebeket. - Hogyan...?
- Én sem tudom. Ugyanúgy meglepődtem, amikor levettem a kötést - értetlenül csóválja a fejét. - Ilyesmire csak azok az Álombéliek képesek, akik hosszú hónapok óta élnek Ébredtek közelében. Ami ugyebár, esetedben még nem kéne, hogy aktuális legyen...
- Nem értem - vágom rá. - Felfogom, amit mondasz, és mégsem áll össze a kép.
- A határon vagy. A szervezeted előkészül az Ébredésre, az elméd viszont továbbra is a megszokott világodban gondolkodik - az ablakhoz sétál, és kitekint rajta. Ujjaival a párkányon dobol. - Ez veszélyes.
- Mondj valami újat - sóhajtok.
- Nem érted - sarkon fordul, és tekintetét az enyémbe fúrja. - Nem maradhatsz így.
- Miért is?
- Az Álombeliek idegzete gyenge. Ha szerencséd van, az Éjjeliek kiválasztanak az Ébredésre, de ha nem... - ajkába harap.
- Akkor? - a szívem a torkomban dobog.
- Akkor kikerülhetetlenül összeomlik az idegrendszered. Abban az esetben persze, ha nem vadásznak le előbb. Tudod, egy idő után a Merültek is megérzik a határon lévők jelenlétét, és az Éjjeliek sem nézik jó szemmel, ha egy Ébredésre méltatlan Álombeli ólálkodik az Ébredtek körül.
- Remek - a hallottakat nehéz megemészteni. - Szóval el sem dönthetem, melyik szakadékba zuhanok a kettő közül, miközben vészesen közeledem a peremükhöz.
- Kitalálunk valamit - hangszíne lágyabb tónust ölt.
- Kivéve, ha előbb kinyírnak - mosolygok keserűen.
- Azt nem hagynánk - közelebb lép.
- Most sem múlt sokon, nem igaz? - rázom meg a fejemet. - Nem garantálhatjátok, hogy mindig időben érkeztek. Senki sem garantálhatja.
Idegesen végigtúr a haján, és karjait széttárva kérdez vissza.
- Akkor mit tegyek?
- Első lépésként segíts a konyhában, mert nincs kedvem egyedül főzőcskézni - tanácsolom, inkább ejtve a komoly témát. Mindig ezt csinálom, ha valami megrémít.
/Ji Hoon szemszög/
- Bejöhetsz,MinRin.
- Jelentést tennék, uram - arcmaszkját lassan lehúzva meghajol előttem. Vagy ez, vagy valamiféle kapucni, illetve sapka, esetenként kalap állandó jellegű eszköz a küldetéseinél.
- Tudom. Megkaptam az üzeneted - biccentek. - Miről van szó?
- A lány megsérült, de nem eléggé. TaeHyung megmentette - hadarja.
- Hm... - a hátam mögött összekulcsolt kezekkel fordítok hátat a fiatal, de annál képzettebb kémnek. - A történelem tényleg mindig megismétli önmagát, nem igaz?
- Minden bizonnyal, uram - felelete kimért és rövid. Az arcára pillantok, és szemrevételezem a szemöldökét környékező új ékszert.
- A piercinget tüntesd el.
- De...
- Nem vonhatod magadra a figyelmet. Különben is, az Éj Ura nem díjazza az ilyesmit a felsőbb körökben.
- Elnézést kérek. Nem tudhattam, mivel nem ismerem őt személyesen...
- Ahogyan senki más sem. Kivéve persze engem - enyhe büszkeség jár át.
Térdre ereszkedik, és ismét előhozakodik a kéréssel, amellyel örökké nyaggat.
- Ha esetleg méltó lehetnék rá, hogy bemutasson a fenséges úrnak...
- Elég - megrázom a fejemet, ő pedig azon nyomban elhallgat. - Egyenlőre folytasd a megfigyelést. Be kell épülnöd. Több információra van szükségem.
- Mégis hogyan?
- Használd a lányt, ő elég naiv egy hamis barátság kiépítésére. Iratkozz be az iskolájába, az lesz a legkönnyebb.
- A bizalmi körbe akkor sem kerülök be - szól közbe.
- Szeretsz rajzolni, nem igaz? - enyhén elpirul, ahogyan bólint.
- Akkor könnyű dolgod lesz. Menj a boltba, művészettel kapcsolatos könyvek reményében. Pofon egyszerű, és akkor sem buksz le, ha szakmai kérdések elé állítana valaki. A lány barátjaként könnyen kapsz extra segítséget. A többit rád bízom...Csak arra kell figyelned, hogy a megfelelő napon menj.
- Igenis.
- Még nem fejeztem be - förmedek rá, miközben tovább fejtegetem a tervemet. - Az unokaöcsém is szeret firkálni, és történetesen őt lenne a legkönnyebb becserkészned is. Hétfőnként dolgozik JungGival egy műszakban. Hálózd be és tudj meg mindent - a terveikről és a gyenge pontjaikról beszélek. - Érthető, igaz?- Mennyire kerüljek közel hozzá?
- Vesd be minden erődet, hogy barátság és többet kecsegtető kapcsolat határán maradj. Ismerem JungKookot, odáig lesz érted.
- Értettem, uram - ismét meghajol, és illedelmes elköszönéssel, ajkán mégis csalódott görbülettel hagy magamra. Tényleg szerette volna megtartani azt a vackot az arcán.
/JungGi szemszög/
- JungGi!
Ismerős hang üti meg a fülemet. Erősebben szorítom mellkasomhoz a könyveket, miközben sarkon fordulok, hogy bevárjam HoSeokot.
- Szia - magamra erőltetek egy hihető mosolyt. - Remélem, nem a rajzaimért jöttél.
- Jiminért jöttem be... aki egyébként nyomós okkal akart szert tenni rájuk - magyarázkodik. - Mindig is irigykedett mások tehetségére - a nevetése most szokatlan, inkább ideges.
- Hagyjuk inkább, rendben? - kerülöm a tekintetét.
- Még ne - komolyodik el. - Azért vagyok itt korábban, hogy bocsánatot kérjek tőled.
- Már nem számít. Körülbelül egy hete nyoma sincs a dolognak - enyhén megemelem az állam, hogy rálátása legyen a területre.
- Valóban - a homlokát ráncolja. - Örülök, hogy jól vagy - tér vissza a témára.
- TaeHyungnak hála - ismét elmosolyodom, és a folyosó másik vége felé integetek, félig szándékosan figyelmen kívül hagyva HoSeok jelenlétét.
- Új barát? - kérdezi, miközben követi a köszöntésem irányát.
- Szükségem volt már a változatosságra, ő pedig nagyon barátságos, meg aranyos, éééés nagyon emberi. Minden értelemben - vonok vállat, beszélgetőpartnerem tekintete azonban sötétebbé válik, miközben végignézi, ahogy a lány a bejáratnál magára ölt egy hosszú, kapucnis pulóvert.
- Megkérdezhetem, hogy hívják? - érdeklődik, én pedig kaján vigyorral oldalba bököm.
- Csak nem megakadt rajta a szemed?
- Mi tagadás - szerénykedik, de valahogy sántít a mondandója. Mindenesetre készséggel válaszolok.
- A neve MinRin.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése