13.fejezet - Refracted light

/JungKook szemszög/
Egymás mellett ülünk, a festővásznainkat csupán néhány karnyi táv választja el. A nyílt órát tartó oktató lelkesen magyaráz a teendőkről - ő őt nézi, én pedig őt.  A feladat egyszerű: szabadon választott technikával kell vászonra vetni az interaktív táblán megjelenített tájképet, összesen három óra leforgása alatt.
Az első néhány percben csak mozdulatlanul bámulom a kezembe fogott, iskolai tulajdonú ecsetet.
 - Csak nem rászáradt festékkel kaptad kézhez? - szólít meg MinRin, egy pillanatra rám sandítva.
 - Nem, csak...
 - Akkor jó. Visszaadni viszont úgy illik - célozgat pimaszul, miután futó pillantásából visszatér a munkájához. Elmosolyodom, és felviszem a bázisszínt az előttem kínálkozó felületre.
Kár, hogy Álombeli.



/JungGi szemszög/
 - Hogyhogy ti? - vonom fel a szemöldököm, amint belépnek az üzlet ajtaján.
 - Mi is örülünk neked, kishölgy - mosolyog HoSeok, én pedig hasonlóan reagálok. Nincs értelme tovább neheztelnem. Azok csak rajzok. Azt hiszem.
 - Kook azt mondta, van egy kis elintéznivalója - lép előre Jimin. - Jinék pedig a tanács elé járultak, hogy beszámoljanak a fejleményekről - a nyakamra pillant, amelyen most medál nélkül,árván fekszik a lánc. - Mi jöttünk helyettesíteni.
 - Értem - az először emlegetett fél indoka meglep. MinRin egyértelműen úgy mesélte, hogy ma találkoznak... Lelki szemeim előtt felrémlik a könyvsor, amely az Ébredtek szerelmi viszonyait szabályozza. Beharapom hát az ajkamat, és megőrzöm a titkát.

Az erősítés hiába érkezik - a műszak egyetlen vendége a kirakat sarkában állomásozó varjú. Telente behúzódnak a lakottabb területekre, de belvárosi környezetben most először látok ilyen vakmerő példányt. Jimin megpróbálja elhessegetni, mire szénfekete tollait büszkén felborzolva reagál, a félelem legkisebb jelét sem mutatva. Tovább nem piszkáljuk, ő pedig egészen addig kémlel minket,míg kihelyezem a "Zárva" feliratot. Ekkor érkezik a hívás NamJoontól. Arra utasít bennünket, hogy várjuk meg őket, és szedjük össze a többieket is. Hamarosan visszaérnek.



/JungKook szemszög/
 - Hmm - az idősödő hölgy megtorpan mellettem, körbeellenőrző útján nem először. Szemüvegének vastag lencséin át vizsgálódik a művemen. - Valami nem stimmel - csettint a nyelvével.
 - Még nem vagyok kész, asszonyom - felelek tiszteletteljesen, a fák kidolgozatlan lombozatára utalva.
 - Részletkérdés - legyint. - Itt - az előtérben csordogáló patakra mutat. - Amikor vizet illusztrál, makacsabb ecsetvonásokkal dolgozik. A maga verziójában a fény sem fogja a felületet, és a kövek sem akadályozzák. Szinte olyan hatást kelt, mintha tolná őket maga előtt - mindketten felfigyelünk MinRin halk kuncogására. - Csitítsa le azokat a hullámokat, és fogadja be a rájuk eső sugarakat. Ez a patak így inkább csörtet, nem pedig csörgedezik - veti még oda, mielőtt továbblépne a lányhoz.
 - Igenis - biccentek, fél füllel hallgatva a következő áldozatnak szánt tanácsokat.

 - Zsák a foltját, csak fordítva - igazítja meg az orrnyergén lejjebb csúszott szemüvegét. - Még mindig nem jegyezte meg, MinRin? Vegyen vissza a fényerőből. Minden munkáján megakad az ember szeme, de a legtöbb azon nyomban el is vakítja. Szűrt fényről beszélünk - csóválja a fejét. - Épphogy átjut a fák levelei között, ebben a halványodott állapotban már meg is törik a víz felszínén - teátrális előadásán mindenki jót mosolyog. - Húzza szét a fényfüggönyt, és engedjen belátást mögé. Ott rejlik a lényeg - nyakatekert szavaival máris lezártnak tekinti a vizitet, és magunkra hagy. MinRin lesüti a szemeit, én pedig felemelem a kezem, hogy a fehérbe mártott ecsettel csillogást varázsoljak a monoton és robosztus vízfolyásra.

Hamarabb végzek a festéssel, így nyugodtan figyelhetem, ahogy ő tovább dolgozik. Láthatóan zavarják a megváltozott fényviszonyok - kint teljesen besötétedik a foglalkozás alatt, a mesterséges fény pedig egészen máshogy esik az interaktív táblára. Miközben elégedetten szemléli a majdnem  kész munkáját, apró mozdulatot lejt a csuklójával. A következő alkalommal vele együtt pillantok fel a referenciát jelentő képre, amely most mintha sokkal jobb megvilágítást kapott volna. Mielőtt azonban alaposan átgondolnám a látottakat, megrezeg a mobilom. Idegesen beharapom az ajkamat, miközben átfutok az üzeneten.
 - Sürgős? - rángat vissza MinRin a jelenbe, mire kelletlenül bólintok.
 - Ne haragudj, de mennem kell.
Felpattanok, és mindent hátrahagyva az ajtó felé indulok. A korosodó oktató utamat állja egy pillanat erejéig.
 - Még nincs vége az órámnak.
 - Elnézést kérek, de közbejött valami - mély meghajlással fordulok felé, aztán kilépek a teremből.
 - Fiatalúr!



/JungGi szemszög/
Az üzlet közepén telepedünk le - az általam főzött kávét kortyolgatjuk, mialatt a többiekre várunk. Elsőként JungKook esik be, és vágódik le közénk, karjait durcásan keresztbe fonva. Kérdőn tekintek rá, de nem reagál. YoonGi és TaeHyung együtt érkeznek, egyenesen(talán kisebb bedőlésekkel) egy bárból. Úgy látszik, mindkettőjüknek volt bőven panasza, amit ivásba fojthattak. Előbbi a duzzogó mellett telepszik le, míg az utóbbi mellém ül, jobb hely híján a kanapé karfájára.
 - Látsz valamit? - fordul ezután Jimin felé. A megszólított lehunyja szemeit, és erős koncentrációba kezd. Egy perc után homlokán gyöngyöket kezd formálni a verejték. A másodikban arca furcsa grimaszba torzul, és hátraveti a fejét. A harmadikban ökölbe szorítja kezeit, és hangos átkozódásba kezd.
 - Semmi baj - rázza meg a vállát HoSeok, hogy kirántsa a képessége világából.
 - Hasztalan vagyok - feleli az időt befolyásoló társa. Felé nyújtok egy pohár kávét, ő pedig megfáradt mosollyal belekortyol a koffeines italba. - Hiába szeretném, az Ébredtek világában zajló dolgokat sosem látom előre.
 - Tehát fogalmunk sincs, milyen döntés született a sorsodról - összegzi Kook egy sóhaj kíséretében.
 - A legnagyobb kérdés az, hogy életben hagyják e - YoonGi oldalra billentett fejjel, és ködös tekintettel vizslat. - Kényelmesebb lenne nekik, ha...
 - Vigyázz a szádra - józanodik ki egy pillanat alatt TaeHyung, fenyegető hanghordozásával mindenkit meglepve.
 - Jó, na - legyint újdonsült ivócimborája. - Tudod, hogy én bírlak - vigyorog rám. - Azért bízom benned, mert tudsz titkot tartani - kacsint, aztán Jimin kezéből kikapva a poharat fenékig üríti azt. Felrémlenek bennem a Kookot érintő szavai, miközben hallgatom, ahogy a kávé alkoholmentességéről(?) panaszkodik.
NamJoon és Jin hangtalanul bukkannak felé és lépnek mellénk - ezzel egy időben mindenki elhallgat, és az üzlet megtelik a feszült várakozás érzetével, amely szinte fojtogat.
 - Mit mondtak? - elsőként Tae töri meg a csendet, és meg sem próbál finomítani a kérdésen. Jin lehuppan az utolsó szabadon maradt fotelre, és NamJoonra hagyja a beszédet. Ő azonban válasz helyett a zsebébe nyúl, és helyet kér magának, közvetlenül velem szemben. Az előhalászott borítékot leteszi kettőnk közé, az asztal közepére.
 - Ebben rejlik a döntésük - szólal meg enyhén rekedt hangon. Az ölembe pillantok: a kezeim jobban remegnek, mint valaha. Ez most tényleg élet és halál kérdése. - Rendben, akkor majd én - vállalja át a felelősséget, és lassan feltépi a csomagolás hosszabbik oldalát.
Már szabályosan az ájulás kerülget, mikor megérzek egy meglepően lágy érintést. Tae tenyere óvatosan simul az ökölbe szorított kezeimre. Meglepődöm a mozdulaton, ám a remegés fokozatosan alábbhagy, így ficánkolás helyett inkább körbenézek a társaságon. Jin már korábban lehajtotta a fejét, YoonGi erősen koncentrál, hogy ébren maradjon; Kook előrébb hajol, hogy jobban lásson, HoSeok és Jimin levegővétel nélkül figyelik NamJoon kezeit.
Követem a tekintetüket. A kártyára hasonlító dolog, amit előhúz, egyik oldalán teljesen üres. Ráérős mozdulattal forgatja meg, mielőtt ismét,  az asztalon át elém csúsztatná. Némi habozással kihúzom az egyik kezem TaeHyung óvó érintése alól, és magam is szemügyre veszem.
 - Ezek...szárnyak?



/JiHoon szemszög/
 - Biztos benne, hogy jól döntött? - idegesen figyelem, ahogy ajkaihoz emeli a vörös folyadékot. Arca rezzenéstelen marad, miközben nagyot kortyol a borból.
 - Azt akarom, hogy essen át az Ébredésen. Azt akarom, hogy azt higgye, épp bőrrel megúszhatja. El akarom venni tőle a benne keltett reményt - felel kimérten.
 - Az Éjjeliek nyugtalanok - folytatom. - Nem értik, miért szükséges ekkora felhajtás egyetlen Álombeli miatt. Épp elég problémát okozott a múltban.
 - Ők nyugtalanok, vagy te, JiHoon? - von kérdőre, mire meghajlok.
 - Bocsássa meg buzgóságomat, de ha esetleg személyesen beszélne velük... - a vörösbor azonnal marni kezdi a szemeimet. Elhallgatok.
 - Ne akard, hogy mást fröcsköljek rád. A színe hasonló, tudod - fenyeget. Mélyebbre hajolok és kegyelmes bocsánatáért könyörgök. - Felesleges a talpnyalás - méltóságteljes alakja fölém magasodik. Egyik kezét a vállamra teszi, miközben folytatja. - A medál valódi erejéről fogalmuk sincs, ahogyan a rosszakaróik kilétéről sem - magyarázza, és elsétálva mellettem meggyújt egy cigarettát, majd megközelíti az ablakot. A szokásos helyéről tekint a tevékenykedő Éjjeliekre. - Esélyük sincs. Egyenlőre meg sem kell erőltetnem magam. Nemsokára magától nyílik majd fel újra a bőre. Én csak megforgatom a kést a sebben.
 - Attól tartok, nem értem.
 - Persze, hogy nem - leereszkedő kacaja sokáig visszhangzik a fejemben. - Ez a lényeg. Még a csatlósok sem sejtik, hogy az Ébredéssel visszaszerzi, amitől megfosztották.

12.fejezet - Mortal

/YoonGi szemszög/

A hajnali, hűs szellő a zongoraszékben ülve talál rám. Besurran a nyitva felejtett ablakomon, és a Nap még alvó, téli mércével erősnek mondható sugarai elől való menekülés közben megpróbál megzavarni a játékban. Eléri a nyakam, majd a gerincem vonala után bejárja az kezem összes porcikáját is. Szinte minden napot így kezdünk - és ezen a hétfői kora reggelen ő kerekedik felül. Megborzongok, és lecsúsztatom kezeim a billentyűkről. A fuvallat megneszeli győzelmét, és kacagva süvít visszafelé az úton, amin érkezett, titkon a hátán hordozva minden maradék motivációmat a fekete-fehér sor koptatására. Utánakapok, de emberfeletti gyorsaságom ellenére is későn érkezem az ablakhoz.
Annak, hogy átestem az Ébredés procedúráján, éppúgy megvan az árnyoldala, mint az előnye. Attól a naptól kezdve szédítő sebességgel tudok játszani, ha éppen kedvem tartja. A probléma az, hogy nem érzek rá késztetést. Az elmémben dédelgetett ezernyi dallam ihletét mintha csak a szél vitte volna magával. A korábban megírt darabjaim mindegyikét el tudom játszani, de újat alkotni képtelen vagyok. Azóta. Hajlamos vagyok az Ébredésre fogni az egészet. Hiszen egyszerűbben megy, mint Seolhyunra fogni.


A Nap átbukik a tetőpontján, és délutáni halálfátylába burkolózva tekint végig a szűk mellékutcákon. A magam módján közlekedve szó szerint villámgyorsan átjutok a kihalt városrészen, annak ellenére, hogy kénytelen vagyok a saját lábaimon útra kelni. A boltba éppen nyitásra érek - JungGi és Kook meglepődve pislognak utánam, amint eltűnök az emeleti könyvsorok között. Válogatás nélkül kapkodok le könyveket, hátamat a berendezésnek támasztom és torokülésbe helyezkedve olvasni kezdek.



/JungGi szemszög/
  - Sosem értem, miért nyitunk ilyen korán - mormog JungKook, miközben a kirakaton át az utcát kémleli. - Most komolyan. Az Álombeliek sosem jönnek az ebédszünetükben vagy a reggeli műszakot követően. Teljesen feles... - fortyogását félbeszakítja egy érkező. Felpillantok a számlák közül és elmosolyodom.
 - MinRin! Mi járatban?
 - Utánanézek valaminek. Gondoltam, itt találok hozzá anyagot - felel. - Most végeztem a suliban.
 - Segíthetek valamiben? - lép közelebb Kook, leplezetlenül végignézve a sötét tincsekkel keretezett arcon.
 - Boldogulok, köszönöm - újdonsült barátnőm mintha zavarban lenne. Elindul a művészettel kapcsolatos könyvek sora felé, de látótávolságon belül marad.
 - Mi volt ez? - egyből munkatársamra vigyorgok.
 - Nem tudom, miről beszélsz - a vállrándítása inkább aranyos, mint hihetően közömbös.
 - Nem szoktad így megbámulni a vevőket - folytatom.
 - Csak... tudnom kell, milyen alakokkal barátkozol. Bárki veszélyt jelenthet rád, és a mi feladatunk az, hogy kiszűrjük a gyanús tagokat.
 - Ezt sem gondolhatod komolyan - csóválom a fejemet. -  Nem számít, hogy ez a bájos pofi mennyi fekete cuccot aggat magára, akkor sem nevezhető "gyanús tagnak".
 - Sosem tudhatod - húzza fel felháborodottan egyik szemöldökét. - Egyébként... - vált gyorsan témát. - Én is kérdezhetnék ilyeneket, mégsem teszem.
 - Mire gondolsz? - ezúttal nem nézek fel, csak folytatom a papírmunkát.
 - Hallottam, hogy TaeHyung mentett meg.
 - Ühhüm - erősítem meg az információt hanyagul.
 - Nem mindenkiért tenné meg...Meg sem lepődtél?
 - Kiderült, hogy angyalszerű lényekkel vettem körbe magam, és a rosszfiú részük folyamatosan a halálomra játszik. Már semmi sem tud meglepni - magyarázom keserű arckifejezéssel. - Rajta egyébként sem tudok kiigazodni. Egyszer lekezelő, máskor pedig teljes ellentéte az előző napi önmagának.
 - Nem volt mindig ilyen - leül az egyik fotelba, és elréved. - Egy ideje, érthető okokból nem találja a helyét. Zavarodottabb, mint valaha.
 - Hogy érted? - próbálom leplezni az érdeklődésem, és tovább babrálok a pénztárnál.
 - Ő...egyikőnkre sem hasonlít teljesen. Többé már nem teljesen angyal, de semmiképpen sem emberi.
 - Nem értelek. Ugyanúgy Ébredt, mint ti, nem?
 - Valóban, csakhogy megfosztották a szárnyaitól - jól szórakozik az elkerekedett szemeimen. - Miért, azt gondoltad pont ez marad ki az angyali jellemzők közül?
 - Én csak...még egyikőtök sem mondta és nem is láttam, szóval...
 - Ilyen környezetben sosem mutatkozunk teljes valónkban. A legjobb, ha meg sem kockáztatjuk a lebukást a szemfüles Álombeliek előtt. Kicsit feltűnő lenne kinyújtóztatni a belvárosban a szárnyainkat, bár nem mondom, hogy nem esne jól.
Továbbra is megütközve ízlelem a gondolatot, és éppen rákérdeznék a Taet ért veszteség miértjére, mikor YoonGi a semmiből mellettünk terem.
 - Miről folyik a szó? - néz ránk, majd a választ meg sem várva a tárgyra tér, és meglebegtet egy poros példányt maga előtt. - Mindegy is, azt hiszem találtam valamit. A könyv szerint...
 - Shh - csitítom le, és a hirtelen meginduló Rin felé bökök, aki két könyvvel a kezében közelít a kassza felé.
 - Ó - konstatálja az idegen jelenlétet az izgatott fiú. - Rád bízhatjuk, ugye? - fordul Kook felé, aki megadóan(és feltűnően gyorsan) bólint.
 - Menjetek csak.

Alig lépem át az utolsó lépcsőfokot, YoonGi azonnal félhangos olvasásba kezd.
 - Idézem - megköszörüli a torkát. - Álombeli források alapján. Az északi germán legendában egy angyal liliomszállal ajándékozta meg I. Chlodvigot, a frankok királyát, amikor áttért a keresztény hitre. A liliom a heraldikában aránylag leggyakrabban előforduló virág. Keleten már a 11. században használták szövetmintának; föltételezhetően onnan mór közvetítéssel került át fleur de lis név alatt a francia, később a német heraldikába. Nemcsak a címerben, de a koronában, sisakokon, kereszteken  is megtalálhatjuk - tárgyilagos hangsúlyával aztán lelassít, és értelmező olvasásba vált. - Ázsiai kultúrákban azt tartották, hogy segít a bajokat elfelejteni, a démonok és kísértetek pedig tartanak tőle. Utóbbi feltehetőleg az évek során kiszivárgott tény, hiszen gyakran használják a Merültek csapdáihoz, csaliként. Álombéli körökben liliomot gyakran ajándékoztak fiatal lányoknak, asszonyoknak házasságkötés alkalmából vagy születésnapjukra.
 - A nyaklánc - mormogom, miközben két ujjam közé fogom az ezüst medaliont. - Nem direkt csinálta - rázom meg a fejemet.
 - Kicsoda? - vizslatja a tekintetem.
 - A bátyám. Az ő ajándéka volt.
 - Pontosan mikor kaptad?
 - Még az első Merült támadása előtt - a bokacsizmám orrát bámulom.
 - Akkor sajnos minden jel arra mutat, hogy ez a gond okozója. Elég végzetes ajándék. A bátyád...
 - Tao.
 - Lehetett róla fogalma, hogy mit ad?
 - Kizárt - kelek hezitálás nélkül a védelmére. - Minden tekintetben átlagos, és fogalma sincs az Ébredtek létezéséről.



/MinRin szemszög/
Mosolyogva adom át kezébe a megvásárolt könyveket.
 - JungKook, igaz? - billentem oldalra a fejemet.
 - Honnan tudod a nevem? - hangsúlya csak meglepett és szemernyit sem vádló.
 - JungGitól - pillantok az emelet felé. - Az én nevem...
 - MinRin - az ő kiejtésében valahogy jobban tetszik. - Megjegyeztem ám - mosolygás közben a szemei is boldogabbnak tűnnek. - Új vagy a környéken?
 - Itt élünk, mióta az eszemet tudom - javítom ki, magamat is meglepve az őszinteségemmel. Igent kellett volna mondanom. - Csak eddig nem errefelé mozogtam. Nemrég iskolát váltottam, mert megtudtam, hogy a közelben is van lehetőség művészeti tanulmányokra - elcsendesedem, és a kezére pillantok, miközben gyors feljegyzést készít az eladott kötetekről. - A mozdulataidból ítélve te is fogtál már ecsetet.
 - Ennyire feltűnő? - másik kezét a hajába futtatja, miközben átnyújtja a szerzeményeim.
 - Csak tipp volt, de reméltem, hogy bejön - kacsintok, és az ajtó felé indulok, aztán mégis megtorpanok. - Egyébként...elég sok nyitott foglalkozást szerveznek mostanában. A következő épp a napokban lesz.
 - Szívesen megnézném, ahogy alkotsz - veszi fel a fonalat. - Mindenképp ott leszek.
 - Örömmel hallom - zárom le a laza provokációval fűszerezett röpke flörtölést, és egy intés kíséretében átlépem az üzlet küszöbét. A kirakat előtt sétálva még magamon érzem a tekintetét. Rendes srácnak tűnik. A kötelezettségek és parancsok között sosem volt időm a fiúkkal foglalkozni, de ha az ideálomra gondolok, a lelki szemeim Kookhoz hasonlóra alkotják.
A következő pillanatban megcsörren a telefonom, én pedig sietősre veszem a tempót. A türelmetlen bácsikájának minél hamarabb jelentést kell tennem.



/JiHoon szemszög/

Az Éj Urának sziluettje sötétebbnek hat minden másnál, ami a helységben található. Teljes valójában áll az ablak előtt - fekete szárnyai még nagyobb tekintélyt parancsolnak a közéjük ékelt félig emberi testnek.
 - Nagyuram - szólítom meg. - Megláthatják.
Ujját az ajkához emeli, és csendre int.
 - Nem azért jöttél, hogy erre figyelmeztess, nem igaz, JiHoon?
 - Valóban - vallom be. - Egy megbízottam szerint lehetséges, hogy rájöttek a cselre. Az előnyünknek vége.
 - Szükségtelen aggódni - szárnyait szélesre tárja, majd háta mögé sorolja őket. Az általuk keltett légmozgás bármely egyszerű teremtményt eltaszítana eredeti helyéről. - A végzetes rész még csak most kezdődik.
 - Mit kéne tennünk?
 - Annyi titok és ármány lappang körülötte, hogy segítség nélkül is meg fog gyengülni. Légy türelemmel. Lassú, kínokkal teli pusztulást szánok neki - hangjában érzem a gyűlöletet, amit a célpontja iránt táplál. Vele kapcsolatban megmagyarázhatatlan bipolaritás jellemzi. - Kivárjuk a megfelelő pillanatot.

11. fejezet - Borderline

/TaeHyung szemszög/

Át sem gondolom a tetteimet. Egész úton idegesen dobolok ujjaimmal a bőr felületen - JungGi közben eszméletét veszti a vérébe keveredett Merült mérge miatt. Parkolás után megkerülöm a kocsit, és hezitálás nélkül a karjaimba emelem. Arca fájdalmas grimaszban tükrözi a harcot, amelyet most az eszméletlenség síkján vív. Vetek egy pillantást a sebére, amely szó szerint embertelen sebességű gyógyulásnak indult. Ennek okán agyalok akkor is, mikor sikeresen leengedem a patyolat ágynemű rétegeire, és kötést készítek a nyakára. A rögzítéséhez egyik kezemmel megemelem fejét a tarkójánál, miután félresimítom az akadályt jelentő tincseket. Olyan aprónak tűnik most: szinte elfér a tenyeremben.

Megrázom a fejemet. Nem jellemző rám, hogy elkalandozzak. Felegyenesedem az ágya mellől, és a konyhába indulok, hogy hideg borogatást készítsek a sebláz ellen. A küszöbön megtorpanva még elcsípem, ahogy egy rövidke nevet mormol, de nem értem tisztán - az utolsó magánhangzót félig elharapja, így kérdéses, hogy engem szólít, vagy egy Tao nevű valakit.



/NamJoon szemszög/
 - Jin, fogd vissza magad - mordulok fel, amint érzékelem az aurájában történő változást. - Ne hagyd, hogy elhomályosítsanak az érzelmeid.
 - Te sem érted, ugye? - csattan fel a nyugalmáról elhíresült társam. Kezét Jiminék irányába emeli. Az egyik, Álombelik számára láthatatlan penge csak néhány centivel véti el az arcukat. Technikája ravasz és kínzó fájdalmat hagy maga után. Harcmodorának egyik jellemzője, hogy sosem téveszti el a célpontot. - Menjetek innen - sóhajt. A mérge olyan gyorsan párolog el, ahogyan érkezett.
HoSeoknak nem kell kétszer mondani: megragadja a bocsánatért esdeklő Jimin karját, és elhagyják a lakásomat.
Néhány percnyi síri hallgatás után pillantok újra a hullámzó hangulatú fiú felé. Arcát most a kezeibe temeti, de vállai nem remegnek. A könnyek, amelyeket a tettünket követő fájdalom nevében hullajthatna, rég elfogytak.
 - A bűntudat, amely téged gyötör... - ajkaimhoz cigarettát emelek, és nagyot szívok belőle. Megvárom, míg a füst eloszlik a légtérben, aztán feltápászkodom. - Nem tűnik el azzal, ha mást bírsz vezeklésre.
 - Akkor mégis mit kéne tennem?!
 - Töltsd ki... - körbepillantok a nappaliban, megfelelő alany után kutatva. Szélesen elmosolyodom, mikor meglátom az üveg whiskeyt. - Pohárba.



/HoSeok szemszög/
 - Tulajdonképpen minek titkolózunk még? - maga előtt rugdos egy kavicsot. - Egyértelmű, hogy valamit elszúrtak. Újra be fog következni.
 - Ühhüm - csak fél füllel hallgatom. Az előttünk sétáló anyukát figyelem, és a csöppséget, akivel az oldalán élvezi az olvadó hóval keletkező pocsolyákat. Mosolyuk bevilágítja a közeli épületeket, s azok szinte ragyognak a borongós délelőttben. A kislány minden egyes tócsába bele szeretne ugrani, és természetesen magával húzza édesanyját is. Kis ujjai szinte elfehérednek, miközben az idősödő kezet szorongatja.
 - Hogyan kéne bármit is tennem, amikor még te is ignorálod a mondanivalómat? - fújtat Jimin, és a követező rúgásával egészen az út másik oldalára repíti a kavicsot. Tekintetemmel követem a kő útját, amely tompa koppanással ér földet. A közelében árny mozdul: a kapucnival feje egészét takarja, és gyorsan felszívódik az emberek között, mielőtt még alaposan megfigyelhetném. Megrázom a fejemet. Koncentrálnom kell.
 - Emlékezz, legutóbb YoonGi mit mondott erről. Nem szabad hagynunk, hogy emlékezzenek egymásra - idézem társunk szavait egy mély sóhajtás kíséretében. - A boldogság, amelyet visszakaphatnának csak parányi szikra lenne a futótűzben, amely az emlékeikkel járna. Azt pedig, hogy ismét megússzák könnyebb égési sérülésekkel, egyikőnk sem tudja garantálni.
 - Akkor mégis mit tegyünk?
 - Egyenlőre... számoljunk le a kívülről rájuk ólálkodó veszélyekkel, és tartsuk rajtuk a szemünket.



/JungGi szemszög/
Az ablakomon beszűrődő kora délutáni napsugarak ébresztenek - fakuló sárgáikkal táncot járnak a takaró alól kilátszó bőrömön, végül pedig elérik az arcom is, és addig nem tágítanak, míg szemhéjaim bele nem rebbennek a ritmustalan fénymozgásba.
 - Hogy érzed magad? - nyúzott arc bukkan fel az ajtóban. Mintha mélyültek volna a szeme alatti karikák.
 - Tűrhetően - biccentek, miközben kikászálódom az ágynemű alól. - Csinálok valami harapnivalót.
 - Máris talpra állnál? - szemeit csíkra szűkíti.
 - Már nem fáj annyira - végigsimítok a nyakamon. Meglepődve tapintom ki a hegesedés előrehaladott szakaszába ért sebeket. - Hogyan...?
 - Én sem tudom. Ugyanúgy meglepődtem, amikor levettem a kötést - értetlenül csóválja a fejét. - Ilyesmire csak azok az Álombéliek képesek, akik hosszú hónapok óta élnek Ébredtek közelében. Ami ugyebár, esetedben még nem kéne, hogy aktuális legyen...
 - Nem értem - vágom rá. - Felfogom, amit mondasz, és mégsem áll össze a kép.
 - A határon vagy. A szervezeted előkészül az Ébredésre, az elméd viszont továbbra is a megszokott világodban gondolkodik - az ablakhoz sétál, és kitekint rajta. Ujjaival a párkányon dobol. - Ez veszélyes.
 - Mondj valami újat - sóhajtok.
 - Nem érted - sarkon fordul, és tekintetét az enyémbe fúrja. - Nem maradhatsz így.
 - Miért is?
 - Az Álombeliek idegzete gyenge. Ha szerencséd van, az Éjjeliek kiválasztanak az Ébredésre, de ha nem... - ajkába harap.
 - Akkor? - a szívem a torkomban dobog.
 - Akkor kikerülhetetlenül összeomlik az idegrendszered. Abban az esetben persze, ha nem vadásznak le előbb. Tudod, egy idő után a Merültek is megérzik a határon lévők jelenlétét, és az Éjjeliek sem nézik jó szemmel, ha egy Ébredésre méltatlan Álombeli ólálkodik az Ébredtek körül.
 - Remek - a hallottakat nehéz megemészteni. - Szóval el sem dönthetem, melyik szakadékba zuhanok a kettő közül, miközben vészesen közeledem a peremükhöz.
 - Kitalálunk valamit - hangszíne lágyabb tónust ölt.
 - Kivéve, ha előbb kinyírnak - mosolygok keserűen.
 - Azt nem hagynánk - közelebb lép.
 - Most sem múlt sokon, nem igaz? - rázom meg a fejemet. - Nem garantálhatjátok, hogy mindig időben érkeztek. Senki sem garantálhatja.
Idegesen végigtúr a haján, és karjait széttárva kérdez vissza.
 - Akkor mit tegyek?
 - Első lépésként segíts a konyhában, mert nincs kedvem egyedül főzőcskézni - tanácsolom, inkább ejtve a komoly témát. Mindig ezt csinálom, ha valami megrémít.



/Ji Hoon szemszög/
 - Bejöhetsz,MinRin.
 - Jelentést tennék, uram - arcmaszkját lassan lehúzva meghajol előttem. Vagy ez, vagy valamiféle kapucni, illetve sapka, esetenként kalap állandó jellegű eszköz a küldetéseinél.
 - Tudom. Megkaptam az üzeneted - biccentek. - Miről van szó?
 - A lány megsérült, de nem eléggé. TaeHyung megmentette - hadarja.
 - Hm... - a hátam mögött összekulcsolt kezekkel fordítok hátat a fiatal, de annál képzettebb kémnek. - A történelem tényleg mindig megismétli önmagát, nem igaz?
 - Minden bizonnyal, uram - felelete kimért és rövid. Az arcára pillantok, és szemrevételezem a szemöldökét környékező új ékszert.
 - A piercinget tüntesd el.
 - De...
 - Nem vonhatod magadra a figyelmet. Különben is, az Éj Ura nem díjazza az ilyesmit a felsőbb körökben.
 - Elnézést kérek. Nem tudhattam, mivel nem ismerem őt személyesen...
 - Ahogyan senki más sem. Kivéve persze engem - enyhe büszkeség jár át.
Térdre ereszkedik, és ismét előhozakodik a kéréssel, amellyel örökké nyaggat.
 - Ha esetleg méltó lehetnék rá, hogy bemutasson a fenséges úrnak...
 - Elég - megrázom a fejemet, ő pedig azon nyomban elhallgat. - Egyenlőre folytasd a megfigyelést. Be kell épülnöd. Több információra van szükségem.
 - Mégis hogyan?
 - Használd a lányt, ő elég naiv egy hamis barátság kiépítésére. Iratkozz be az iskolájába, az lesz a legkönnyebb.
 - A bizalmi körbe akkor sem kerülök be - szól közbe.
 - Szeretsz rajzolni, nem igaz? - enyhén elpirul, ahogyan bólint.
 - Akkor könnyű dolgod lesz. Menj a boltba, művészettel kapcsolatos könyvek reményében. Pofon egyszerű, és akkor sem buksz le, ha szakmai kérdések elé állítana valaki. A lány barátjaként könnyen kapsz extra segítséget. A többit rád bízom...Csak arra kell figyelned, hogy a megfelelő napon menj.
 - Igenis.
 - Még nem fejeztem be - förmedek rá, miközben tovább fejtegetem a tervemet. - Az unokaöcsém is szeret firkálni, és történetesen őt lenne a legkönnyebb becserkészned is. Hétfőnként dolgozik JungGival egy műszakban. Hálózd be és tudj meg mindent - a terveikről és a gyenge pontjaikról beszélek. - Érthető, igaz?
 - Mennyire kerüljek közel hozzá?
 - Vesd be minden erődet, hogy barátság és többet kecsegtető kapcsolat határán maradj. Ismerem JungKookot, odáig lesz érted.
 - Értettem, uram - ismét meghajol, és illedelmes elköszönéssel, ajkán mégis csalódott görbülettel hagy magamra. Tényleg szerette volna megtartani azt a vackot az arcán.



/JungGi szemszög/
  - JungGi!
Ismerős hang üti meg a fülemet. Erősebben szorítom mellkasomhoz a könyveket, miközben sarkon fordulok, hogy bevárjam HoSeokot.
 - Szia - magamra erőltetek egy hihető mosolyt. - Remélem, nem a rajzaimért jöttél.
 - Jiminért jöttem be... aki egyébként nyomós okkal akart szert tenni rájuk - magyarázkodik. - Mindig is irigykedett mások tehetségére - a nevetése most szokatlan, inkább ideges.
 - Hagyjuk inkább, rendben? - kerülöm a tekintetét.
 - Még ne - komolyodik el. - Azért vagyok itt korábban, hogy bocsánatot kérjek tőled.
 - Már nem számít. Körülbelül egy hete nyoma sincs a dolognak - enyhén megemelem az állam, hogy rálátása legyen a területre.
 - Valóban - a homlokát ráncolja. - Örülök, hogy jól vagy - tér vissza a témára.
 - TaeHyungnak hála - ismét elmosolyodom, és a folyosó másik vége felé integetek, félig szándékosan figyelmen kívül hagyva HoSeok jelenlétét.
 - Új barát? - kérdezi, miközben követi a köszöntésem irányát.
 - Szükségem volt már a változatosságra, ő pedig nagyon barátságos, meg aranyos, éééés nagyon emberi. Minden értelemben - vonok vállat, beszélgetőpartnerem tekintete azonban sötétebbé válik, miközben végignézi, ahogy a lány a bejáratnál magára ölt egy hosszú, kapucnis pulóvert.
 - Megkérdezhetem, hogy hívják? - érdeklődik, én pedig kaján vigyorral oldalba bököm.
 - Csak nem megakadt rajta a szemed?
 - Mi tagadás - szerénykedik, de valahogy sántít a mondandója. Mindenesetre készséggel válaszolok.
 - A neve MinRin.