7.fejezet - From now on

/JungGi szemszög/

A magányos könnycsepp végigkúszik az arcom ívén, végül az állkapcsomról elrugaszkodva nyoma veszik. Ezzel egy időben feleszmélek, és gyors simítással eltüntetem a bőrömről a maga után hagyott vékony, csillogó eret.

 - Nem tudom, mi ütött belém - megrázom a fejemet, és felkelek az ágyból. Jin gyanúsan méreget.

 - Hova mész?

 - Haza. Haza kell mennem. Most - motyogom, miközben elérem az ajtót, és szélesre tárom azt. A következő pillanatban egyenesen TaeHyung mellkasának ütközöm. Enyhén megtántorodom, de nem veszítem el az egyensúlyomat. A hidegvérem annál inkább.

 - Menj az utamból - pillantok fel rá. Próbálom leplezni a rám törő remegést. Vállat ránt és szótlanul odébb áll, és megvárja, míg a folyosóról kiérve szembe találom magamat a többiekkel. Kérdő tekintetek fogadnak.

 - Már mindent tud - jelenik meg mögöttem Jin, hogy értesítse a többieket.

 - És most mihez fogsz kezdeni? - Jimin hozzám címzi a szavait.

  - Elmegyek - jelentem ki, majd arra indulok tovább, amerre korábban a bejárati ajtót láttam. A kezem azonban nem éri el a kilincset - az utolsó pillanatban a kérdező állít meg benne. A pillanat töredéke alatt előttem terem, és határozottan, de erőszak nélkül megragadja a kinyújtott kezemet.

 - Te is tudod, hogy nem így értettem.

 - Mihez kezdhetnék? Fussak a rendőrségre? - keserű mosolyom láthatóan zavarba hozza. - Senki nem hinne nekem, ha elmondanám, mit láttam.

 - Engedd menni - utasítja NamJoon a fiút, mire az szó nélkül odébb áll.

 - Az autód a ház előtt parkol - teszi hozzá JungKook.

 - Elviszlek, vezetek én - ajánlkozik Jin. - Feldúltnak tűnsz, nem kéne ilyenkor autóba ülnöd.

 - Nem kéne itt lennem - kontrázok, majd szó nélkül felkapom a cuccaimat, és kiviharzom a lakásból. A liftbe lépve lehunyom a szemeimet. Legnagyobb csalódásomra a következő és az azutáni pislogás után is ugyanaz a látvány tárul a szemeim elé. Babrálni kezdek a nyakláncommal, miközben kilépek a friss levegőre.
Tehát nem álom. Talán egészen eddig álmodtam. Az egész őrültség, és mégis igaz. Talán egészen eddig éltem hazugságban.

A volán mögött hosszasan sóhajtok, mielőtt elindítanám a kocsit. Már csak egy kérdésem maradt. Hogyan tovább?

Hétfő reggel furcsa érzéssel és néhány perces késéssel lépek be az üzletbe. JungKook már az első vásárlókkal foglalkozik, és csak távolról integet. Felé biccentek, majd beállok a pult mögé, a fizetni érkezők fogadására.
 - Ne aggódj, nem árullak be Naméknak - áll meg mellettem az aktuális társam, miután az utolsó számlát is kiállítottam. - Utálják, ha valaki késik, szóval mázlid van, hogy egyikőjük sincs bent.
 - Merre járnak? - megkönnyíti a dolgomat vele, hogy a helyzethez képest természetesen viselkedik.
 - Elutaztak - feleli, majd lehalkítja a hangját. - A környéken valamilyen okból megszaporodtak a Merültek, és behívták őket a szükséges intézkedések megbeszélésére. Az eset, amibe belekeveredtél...az volt az utolsó csepp a pohárban.
 - Ennyi erővel mesélhetnél az Ébredés helyéről is - a gúnyos hang a lépcső felől érkezik. TaeHyung zsebre vágott kezekkel lépked felénk.
 - Nincs értelme titkokat tartani előtte - ellenkezik Kook. - Hiszen egyszer már...
 - Te miért vagy itt? - pillantok TaeHyungra. - Azt mondták, csak csütörtökönként dolgozol.
 - Ha nincs itt a másik kettő, akkor ő a főnök - a mellém beosztott a szemeit forgatja. - Csak ő ér rá bármikor beugrani helyettesítésre.
 - Pontosan - biccent. - Fent leszek, úgyhogy mindent hallok és látok - figyelmeztet, majd ismét végigjárja a fokok sorát.
 - Imád főnökösködni - Kook vigyorogva suttog. - Ha nincs dolgod, segítenél elpakolni a visszahozott könyveket? - kérdezi, majd az ajtó mellett sorakozó kupacokra mutat.
 - Nincs valamilyen lebegtető képességetek? - bukik ki belőlem a kérdés, miközben fájdalmas arccal végigszemlélem a tömérdek olvasmányt.
 - Nem vagyunk Harry Potter szereplők - vonja fel a szemöldökét, majd elneveti magát. - De egy kicsit talán csalhatunk...
 - Eszetekbe ne jusson! - érkezik a kiáltás felülről. - Fényes nappal van, ő pedig Álombeli. Nem használhatsz előtte semmit!
 - Igenis, értettem! - kiált vissza JungKook, és érződik, hogy a tiszteletteljes válasszal ironizál. - Különben sem lenne életbiztosítás engem alkalmazni - teszi hozzá mosolyogva. - A víz és a papír sosem ápoltak túl jó kapcsolatot.

A munkával töltött óráink lejárta után nem egyenesen haza megyek. A telefonom képernyőjébe temetkezve lépkedek a legközelebbi szupermarket felé, és ezúttal nem figyelem a körülöttem lévőket. Felváltva nézegetem a jegyzetet, amelybe a bevásárlólistám rögzítettem, és a névjegyzékemet. Nevetséges módon az utóbbi a rövidebb. Csupán néhány középiskolai osztálytársam, a közvetlen szomszédok, a bolt és Tao számát tartalmazza. Hosszasan elidőzök a számjegyeket bámulva, végül a kabátom zsebébe süllyesztem a mobilomat, és áthaladok a fotocellás bejáraton.
Nem zavarhatom. Elfoglalt.



/ HoSeok szemszög/
Egy öles fa árnyékában várjuk meg, míg kiér az üzletből, és tisztes távolságból sétálunk tovább mögötte. Tulajdonképpen nem kell aggódnunk - ha valamilyen okból eszébe jutna a háta mögé pillantani, számára felfoghatatlan sebességgel eltűnhetnénk a szeme elől.  Az egyetlen idegesítő tényező a többi járókelő és a Szöul-szerte szövevényes térfigyelő kamerák hálózata. Egy-két beépített embernek köszönhetően már emiatt sem kell aggódnunk, de igyekszünk a lehető legkisebb feltűnést kelteni, mert könnyen hiba csúszhat a rendszerbe.
 - Mégis mi a halálnak kell nekünk... - kezdi el vagy századjára Tae, ám elhallgat, amint megpillantja  a sötétszürke pulóver alatt rejtőző alakot, amint az az egyik közeli utcából kikanyarodva a lány nyomába szegődik. - Biztos nem. Te intézed. Engem nem érdekel.
 - Hát hogyne - mosolygok rá.
 - Különben is, honnan tudod, hogy nem csak egy Álombeli az? Tudod. Az utcán vagyunk - oktat ki, miközben széttárja a karjait. - Feltehetőleg ugyanolyan egyszerű teremtés, mint maga JungGi.
 - Egyszerű? - pillantok rá, és képtelen vagyok visszatartani a vigyorgást. - Igaz is. Nem tudod, mennyire különleges. Mármint...

Mielőtt meggondolatlan magyarázatba kezdenék a titkon folyamatosan az előttünk haladókat leső TaeHyungnak, kámforrá válik. A következő mozdulatával már a lányt védi.
Hátulról terem a kapucnis mögött, és lerántja róla a felsőt. Az eltorzult alak hiába próbál menekülni a szorításából, vagy segítségért kiáltani - Tae befogja a szájra hasonlító nyílást az eredeti, emberi arca helyén, és magával rántja egy mellékutcába. Tisztes távolságból figyelem a jelenetet, és a tényleges kép helyett a szemközti házfalat figyelem. A ropogó tűz fényében rövid időn belül eltűnik a Merült árnyéka, és Tae egymaga sétál vissza hozzám.
 - Már megint pont őt szemelték ki - húzom össze a szemöldökömet, miközben az előttem megtorpanó Tae felé küldök egy enyhe légáramlatot, hogy fekete ruhájáról lefújja a vállára hullt apró szemcsés hamut.
 - Köszi - a hajába túr, majd maga is használatba veszi a kapucniját, és az egyre távolodó JungGi alakja után pillant, mielőtt ismét rám figyelne. Elégedetten szemlélem a dacból leplezett törődést, aztán gondterhelten felsóhajtok.
 - Ugye tudod, hogy mostantól kezdve egy pillanatra sem hagyhatjuk magára?

6.fejezet - Nowhere to run

/JungGi szemszög/
Mire ismét kinyitom a szemeimet, már új nap virrad a városra. Az ágyból nem merek kimozdulni, így balra pillantok, és hosszasan legeltetem tekintetem az ismeretlen szemszögből elém táruló jól ismert kilátáson. A délelőtti órákban a tél végigtekereg az utcákon, bekúszik a kabátujjakba, és furcsa, fátyolos tekinteteket, valamint szemmel látható lélegzet-foszlányokat hagy maga után. Az éjszakát az otthonuktól távol töltő fiatalok hazafelé szédelegnek, és maguk mögött húzzák a másnap árnyait is. Néha megállnak egy-egy karácsonyi díszektől ékes kirakat előtt, és elméláznak azokon az órákon, amelyekre nem teljesen emlékeznek.
Én is ünnepelni indultam. Legalábbis hasonló indokkal töltöttem velük a nap egy jelentős részét. Velük. Őszintén szólva már nem tudom, milyen tartalommal töltsem meg a róluk szóló gondolataimat.

Valaki benyit a helyiségbe, én pedig átfordulok a jobb oldalamra, hogy láthassam. Pislognom kell néhányat, mielőtt kirajzolódik az előttem álló alakja.
 - Hol vagyok? - bököm ki az első kérdést, ami felmerül bennem.
 - Biztonságban - feleli a betoppanó. A szavai erős kétséget ébresztenek.
 - Ki vagy te? - ezen már megütközni látszik. Összeráncolja a homlokát, miközben válaszol.
 - Hiszen tudod. Kim TaeHyung.
 - Nem ez érdekel - rázom meg a fejem. Az enyhén jelenlévő fájdalom most ismét felerősödik, én pedig lehunyom a szemeimet, míg ismét lecsillapodik. - Azt kérdeztem, ki vagy te valójában.
 - Akkor rosszul kérdezel - Tae az ablakhoz lépked, nem zavartatja magát annak ellenére, hogy minden mozzanatát figyelemmel kísérem. - Nekem kéne szegezned ugyanezt, mindössze egyetlen apró betűt változtatva rajta.
 - Legyen...Mi vagy te? - suttogok.
 - Valami, amiről sosem kellett volna tudomást szerezned - felém fordul. - Ez a lakás az enyém, és gondosan zárom az ajtókat, úgyhogy nincs hova futnod. Biztosíthatlak felőle, hogy NamJoon és Jin gondoskodik majd rólad - kifelé indul, én pedig gondolkodás nélkül kiugrom az ágyból, hogy az ingujjánál fogva állítsam meg.
 - Meg fogtok ölni? - pillantok egyenesen a szemeibe. - Mint azt a férfit...meg fogtok ölni engem is? - ismétlem el a kérdésem, miközben hátrálni kezdek, és a szédülés mellett már a szapora pulzus tünetével is küszködöm.
 - Megölni? - kerüli a tekintetem. Ismét hátat fordít, és az ajtóig meg sem áll. - Ne gondold túl a dolgot. Mi nem bajlódunk ilyenekkel - szélesre tárja a kijáratot, és lepillant a küszöbön át besétáló, a természet által hófehérbe öltöztetett kisállatra.
A macska megindul felém, a lábaimhoz érve pedig körözni kezd, és fejével dörgölőzik a bőrömhöz.
 - Chh - TaeHyung keresztbe fonja a karjait. - Ha már idegeneket is régi ismerősként üdvözöl, tényleg reménytelen. De legyen. Itt maradhat társaságnak - azzal a lendülettel pedig be is vágja maga után az ajtót.

/Jin szemszög/
TaeHyung tekintete valósággal villámokat szór, mikor visszatér közénk a tulajdon nappalijába.
 - Meddig akarjátok még itt tartani? - puffog, miközben helyet foglal a kanapé karfáján.
 - Nem tehetünk róla, hogy te laksz legközelebb a Mijiuihoz. Örülj neki, hogy nem neked kellett vezetni - von vállat NamJoon.
 - Most mit fogunk csinálni? - JungKook az ajkába harap, és várakozón pillant rám.
 - Beszélek vele - sóhajtok.
 - Csak törölj ki mindent - fordul Tae Nam felé, aki a fejét csóválja.
 - Nem szabad.
 - Végzetes következményei lennének - teszi hozzá Jimin.
 - Mégis miért?! Ő nem más, mint egy egyszerű Álombeli - pattan fel a fújtató ismét, és megindul a konyha felé.
 - Pontosan ezért. A szabály szerint mindegyik csak egyszer eshet át ilyesmin - motyogja HoSeok.
 Egy darabig csendben hallgatózunk, de úgy tűnik, nem csap semmiféle zajt. Végül megadóan biccentek egyet, és elindulok a háló felé, ahova JungGit tegnap este még ájult állapotban vittük át.

 - Jó reggelt - az ajtófélfának támaszkodom, és megvárom, hogy felfogja a jelenlétem. A pupillái kitágulnak, és a szempillái enyhén megremegnek, miközben válaszol.
 - Ha te jöttél látogatóba, akkor inkább mondanám az utolsónak, mintsem jónak.
 - Nem bántalak. Egyikőnk sem fog - biztosítom. - A szavamat adom.
 - Kicsit furcsa pont a bizalmamra játszani a történtek után, nem gondolod? - mosolya keserűséget rejt. Elengedem a fülem mellett a megjegyzését, és leülök az ágy szélére, amivel párhuzamosan ő elhúzódik a másik végébe, és az ölébe kuporodó cicát is odébb emeli.
 - Egyébként, az ő neve Pyo - kezdeményezek beszélgetést a négylábúra szorítkozva.
 - Mit akartok tőlem? - keresztbe vágja a bájcsevejt. A tekintete félelmet tükröz.
 - Az attól függ, te mit szeretnél. Ha jobban vagy, szabadon elmehetsz, és soha többet nem hallasz felőlünk, cserébe viszont hallgatnod kell. Ha fáj még a fejed, akkor vedd be ezt - az éjjeliszekrényen pihenő dobozka felé nyúlok, hogy elővegyek belőle egy furcsa, levendulaszín kapszulát. Vonakodva elfogadja ugyan, de a gyógyszerrel és a vízzel a kezében sem mozdul.
 - És utána?
 - Te mit szeretnél?
 - Megérteni, amit láttam - jelenti ki, majd leküzdi a pirulát a torkán. Halvány mosoly bujkál a szám sarkában. Pont, ahogy gondoltam.
 - Biztos vagy benne? - enyhén oldalra billentem a fejemet. - Ha egy ilyen titok a birtokodba kerül, az könnyen veszélybe sodorhat.
 - Például?
 - Beleőrülsz - halkabban folytatom. - A legtöbben nem képesek megemészteni a látottakat vagy hallottakat, mikor válaszokhoz jutnak.
 - Megbirkózom vele - feleli, és simogatni kezdi Pyot, amint az nyávogással készteti rá.
 - Legyen - hosszasan felsóhajtok. - De ne feledd, hogy te kértél beavatást.
 Kényelmesen elhelyezkedik, és kiissza a pohár maradék tartalmát. Abban a pillanatban, hogy a pohár alja hozzáér az éjjeliszekrény felületéhez, mesélésbe kezd.

 - A legtöbb hozzád hasonló Álombéli az egész életét tudatlanságban éli le. A világ keletkezésére és működésére a vallásban, vagy a tudományokban keresnek választ, ám önerőből sosem lelnek rá az igazságra. Az általuk ismert valóság csupán egy általunk felügyelt illúzió. Mintha folyamatosan, egy számukra láthatatlan szemkendővel járnák a világot. Akik pedig a szemkendő szorosságán képesek állítani...-halványan elmosolyodom. - Nos, ezek lennénk mi, az Ébredtek. A társadalmunk mélyen rétegzett és rendkívül összetett, de megpróbálom röviden elmagyarázni. Az Éjjeliek csoportját hívhatjuk akár az elitnek is. Ők képviselik a hatalmat, és jelképesen törvényhozók is, de lényegében inkább csak közvetítők.

Az ismeretlen személy akaratát adják tovább és terjesztik, aki az egész rendszer fölött egyeduralmat gyakorol. Őt nevezik az Éj Urának. Ténylegesen senki sem tud semmit a személyazonosságáról, de van egy pletyka, mi szerint madarak képében figyel mindannyiunkat.
A társadalom zöme két részre oszlik, a feladatmegosztás szerint. Az Álomőrzők egy különleges helyszín biztonságát garantálják, ahol a beavatási szertartás zajlik: az Ébredés. Ezen persze nem mindenkinek kell részt vennie, csak azoknak, akik nem születésüktől kezdve Ébredtek, hanem az Éjjeliek által kerültek kiválasztásra. A szempont, ami szerint válogatnak, szintén ismeretlen - vonok vállat. - Vannak persze további feladataik is, például a Merültek felderítése. Ők azok az Álombéliek, akik valamilyen ellenséges szerv által, erőszakkal akarnak Ébredtté válni. Az eljárásukat Ébredés helyett Riadásnak nevezték el. Beszédes név... Azok, akik Merültekké válnak Ébredt helyett, megpecsételik a sorsukat. Szép lassan elvesztik az identitástudatuk utolsó morzsáit is, és torz gyilkológépekké válnak, akik ártatlan Ébredtekre vadásznak. Mi pedig rájuk - vallom be. - A mi csoportunkat illetik az Altatók jelzővel. Lényegében a végrehajtói feladatokat látjuk el. Hírt kapunk a bemért Merültekről, és elpusztítjuk őket, hasznosítva az egyéni képességeinket, ahogy azt te is láthattad. Kívülről talán véget nem érő mészárlásnak tűnhet, de valójában mindent azért teszünk, hogy az Álombéliek világában fennmaradhasson az a törékeny kis egyensúlyi harmónia, amit ők békének hívnak - feszélyezni kezd, hogy nem mutat ki semmiféle reakciót, még a beszédem végére sem. - JungGi? - nem felel, és ebben a pillanatban nem árulkodik más a lelki jelenlétéről, csak a szeméből legördülő, egyetlen, kövér könnycsepp.