/JungGi szemszög/
- Felügyelet? - a homlokomon apró ráncok futnak párhuzamos csíkokba. - Ez valami hülye poén, ugye?
- Nem viccelnénk ilyesmivel - rázza a fejét Jin.
- Már az is nagy szó, hogy idemerészkedtem a történtek ellenére, erre most...
- Nem szórakozásból csináljuk, hidd el - emeli meg NamJoon a hangját. - De nekünk is vannak helyzetek, amikben fejet kell hajtanunk. Jelenleg kifejezetten. Körülötted furcsa dolgok történnek.
- Nekem mondod? - elfordítom róla a tekintetem, és kibámulok az emeleti ablakon. A gondosan elhelyezett üveg felület lehetővé teszi, hogy mindenkit szemügyre vegyünk, aki csak megkörnyékezi a boltot.
- Túl furcsa dolgok ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjuk őket - folytatja a vezető szerepét állandó jelleggel magára öltő fiú. - Az Éjjeliek közül néhány már hallott az incidenseidről, és további határozatig elrendelték a 0-24 kötelező, kiemelt fontosságú szemmel tartásod.
- Az incidenseimről? - fordulok vissza az eredeti pozíciómba.
- Nem csak a szórakozóhelynél történt ilyesmi. A fickó például, akinek az előadásán voltunk, és kiszemelt, szintén Merült volt. - magyarázza Tae közömbös hangon.
- Nincs szükségem védelemre - rázom a fejemet.
- Egyedül élsz, nem igaz? - kotyog közbe HoSeok.
- Honnan tudjátok? - a szemöldököm a magasba szalad.
- Tehát igaz - biccent a fiú elégedetten, majd visszabattyog a földszintre, hogy ideiglenesen, engem helyettesítve Kook mellett szolgálja ki az újonnan érkező vásárlókat.
- Attól még, hogy ilyen... ilyenek vagytok, még nincs jogotok felborítani a magánéletem rendjét - szusszanok.
- Megmondtam, hogy fölösleges - forgatja a szemeit TaeHyung. A szavait a többiekhez intézi.
- Ha semmit nem teszünk, a magánéleted könnyen gazda nélkül maradhat - magyarázza Jin burkoltan.
- Tehát valaki meg akar ölni? - pillantok egyenesen a szemeibe. Elkapja a tekintetét.
- Nem egyvalaki. Az összes - NamJoon fojtott hangon beszél, és közelebb hajol a fotelhez, amelybe ültettek. - Érted már?!
- Majd én - Jin visszahúzza a társát a háttérbe, végül leül velem szemben. - Legalább próbáljuk ki. Ha nagyon kényelmetlen a közeledben tudni minket, majd találunk más megoldást. Estére amúgy is csak egyikőnket kell elviselned.
Olyan, mintha belekeveredtem volna a két személyiség polaritásának mágneses viharába. Addig váltják egymást, míg ki nem fárasztanak eléggé ahhoz, hogy igent mondjak.
- Egyetlen este - emelem fel a mutatóujjam.
- Remek - mosolyodik el. - Az egyszerűség kedvéért YoonGi lesz melletted. Hétfő éjjelente nincs túl jó hangulata, így elterelhetjük a figyelmét - kacsint a pozitív pólus.
- Nekem lőttek - megrázom a fejemet, majd faképnél hagyom őket, és visszatérek a munkához.
/YoonGi szemszög/
- Engem is úgy kérdeztek, mintha lenne más választásom - magyarázom, miközben elfoglalom a sofőr pozícióját JungGi kocsijában. - Pedig egyértelmű. Parancsot kaptunk.
- Tudom - sóhajt.
- Szép kocsi - teszem hozzá, miközben végigfuttatom a kezem a kormány közepére helyezett márkajelzésen. - Lehet egy kérdésem? - megvárom, míg biccent. - Ha a családod ilyen jól szituált, miért dolgozol az egyetem mellett?
- Ez csak... - kitekint az ablakon, miközben elhagyjuk az üzlet utcáját, és a sötétedő égboltot figyeli. A Nap lebukó alakja fel-felbukkan a sokemeletes óriások között. - Ajándék volt.
- Esetleg egy udvarlótól? - mosolygok sejtelmesen. Egészen élvezek úgy kérdezni, hogy már eleve a válaszok felének tudatában vagyok.
- A bátyámtól - fordul felém, miközben a szemeit forgatja. - Nincs semmilyen "udvarló" az életemben.
- Értem - bólintok komolyságot erőltetve, majd egyik kezemmel elengedem a kormányt, és elindítom a rádiót. Viccet félretéve, nem lankadhat a figyelmem.
A ház, amelybe belépünk szépen berendezett, tágas terekkel rendelkezik - és rettenetesen magányos. Az egyetlen dekorációs elem, amely hiányzik belőle, az maga az élet. A nappaliban alaposabban körbepillantok. Nem sok minden változott, mióta...
- YoonGi, mit adhatok inni? - JungGi hangja félbeszakítja a gondolatmenetemet.
- Nekem bármi megfelel - veszem elő az udvarias énemet, miközben belépek a konyhába.
- Nem lehetek rossz házigazdája valakinek, aki angyalként őrködik felettem - reagál egy gyors szójátékkal. Vigyorgásra hasonló grimasszal felelek, majd elfogadom a felém nyújtott poharat.
Néhány órával később megmutatja a vendégszobákat is, amelyek üresen ácsorognak.
- Több ilyen is van a házban, ott alszol, ahol csak szeretnél - túr a hajába idegesen.
- Köszönöm - mosolygok rá. - Muszáj vigyáznom rád, úgyhogy azt hiszem, a hálód melletti helyiségbe húzódom majd.
- Ahogy gondolod - biccent. - A fürdőt már megmutattam, és biztosan te is fáradt vagy már, úgyhogy... reméljük reggelig sem lesz szükség a védelmedre - halvány mosolyt csatol az integetése mellé, majd visszasétál a konyhába, hogy elmosogassa a rég elfogyasztott vacsoránk hátrahagyott eszközeit.
/JungGi szemszög/
A kései takarítás után magam is a fürdőbe indulok. Hosszasan folyatom bőrömre a forró vizet, mielőtt kilépnék a zuhany alól, és a vízgőzzel kevert gondolataim bódulatában megcéloznám az ágyamat. Félúton azonban megtorpanok. Az alig érzékelhető, mégis egyértelműen valós hangok megzavarják a ház éjszakai némaságát.
YoonGi az. Talán gond lenne?
A lehető leghalkabban emelkedem lábujjhegyre, és a kihozott cuccaimat továbbra is a kezeimben hordozva megindulok az irányába. Az ajtót nyitva találom - így már érthető a kiszűrődő zaj. Az ágya mellett megállok, és megvárom, míg a szemem megszokja a szinte teljes sötétséget. Gondterhelt arckifejezése perceken belül kirajzolódik előttem.
- Seolhyun - motyogja. Ujjai remegni kezdenek, legalábbis elsőre annak vélem a furcsa rángást. Újra és újra elismétli a női nevet, és a remegés nem szűnik. Sőt. Egy idő után azonban valami furcsa szabályosságot fedezek fel bennük, mintha egy ritmust, dallamot próbálna közvetíteni. Például zongorán. Rémálma lehet, de a meglepettség és kíváncsiság miatt el is feledkezem a felébresztése ötletéről. - A baleset...sajnálom. Kook. Sajnálom. Sajnálom. Sajnálom... - motyogja egyre erősödő, rekedt, tudatalatti hangon. Egy hirtelen mozdulattal egyik kezét a plafon felé lendíti, mire összerezzenek, és elejtem a kezemben szorongatott éjszakai arckrém tégelyét. A termék hangos csattanással ér földet, és YoonGi semmibe markoló keze elernyedt izmokkal hull vissza a teste mellé.
Felkapom a krémet tartalmazó üvegcsét, és kisietek a szobából.
/YoonGi szemszög/
Jóval korábban kelek a szokásosnál. Ezeket a délelőttöket szeretem a semmin elmélkedve, otthon tölteni, most azonban ezek az órák is hozzátartoznak a "szolgálatomhoz", így kénytelen vagyok aktívan tölteni őket.
- Szia - a lánnyal a folyosóra kilépve futok össze. Már felöltözött, és a haját is feltűzte.
- Hogy aludtál? - érdeklődik ártalmatlanul, miután reggelire invitál.
- Kényelmes volt az ágy, úgyhogy remekül - hízelgek hasonló hangnemben, majd helyet foglalok vele szemben. Enni kezdünk, ő pedig elmondja, hogy két órán belül az egyetemen kell lennie.
- Onnan nem messze lakom, úgyhogy együtt megyünk. Odáig még mindenképp a kíséretem alatt kell maradnod - bólintok. - Később pedig jelentem, hogy nem akadt semmilyen probléma. Ugyanilyen könnyedén ki fogsz jönni a többiekkel is - bíztatom. A tekintetén ingerültség fut át.
- Egyetlen alkalomba egyeztem bele.
- Nem hiszem, hogy valójában sok választásod lenne. Csak megkönnyíted vele a helyzetet, ha nem titokban kell a nyomodba szegődnünk - sóhajtom.
- Meg kell értenetek, hogy nem hagyhatom, hogy bármi befolyásolja a magáné... történetesen, a tanulmányaimat. A felsőoktatás nem játék. Ha minden délutánom és estém úgy telne, mint az előző, nem tudnék elég figyelmet fordítani a tanulmányaimra.
- Nem kell magadra vállalnod a buzgó házigazda szerepét - rázom meg a fejemet. - Elég, ha alkalmi sofőrként és lakótársként gondolsz ránk. Jól jöhet, ha nem vagy egyedül. Különben is, a többiek kifejezetten kedvelnek. Ezt nem minden Álombeli mondhatja el magáról.
- TaeHyungot kivéve talán - fújtatok. - Ő valamilyen oknál fogva rideg és távolságtartó.
- Ő.... egy ideje más, mint mi - kerülöm a fürkésző pillantást, amellyel most pásztáz.
- Mégis miben? - enyhén oldalra billenti a fejét.
- Erről nem mondhatok semmit.
Megköszörülöm a torkom, és megköszönöm az ételt, ezt követőn pedig felállok az asztaltól, hogy összeszedjem a cuccaimat. Nem szeretném, hogy miattam késsen.
Az autóban ülve már a rádió sem tudja leplezni a kínos csendet. Szinte fizikális valójában érzem a kíváncsiságát.
- Rendben - szólal meg egy idő után. - Akkor beszéljünk JungKookról. Mi történt vele? Nemrég azt mondta, egy ideje már halottnak kéne lennie.
- Ez... Még kevésbé tárgyalható téma.
- Hallottalak. Álmodban beszéltél róla - kikerekedett szemekkel meredek az előttünk tekergő utak rengetegére. Nem tudtam róla, hogy gyenge pillanataimban van ilyen szokásom. - Biztosan ott voltál valamilyen eseménynél, ami őt érintette. A bocsánatáért esedeztél, és valamilyen balesetet is említettél. Ó, és egy bizonyos Seolhyunt - az ujjaim elfehérednek a hollószín kormányon.
- Legyen - szűröm a szavaimat a fogaim között. Akarata ellenére a lehető legérzékenyebb pontokra tapintott a tudatomban. A kettő közül a kisebb poklot választom. - De senkinek nem beszélhetsz arról, amit éjjel hallottál - beleegyezik a feltételembe. - Mit szeretnél tudni TaeHyungról?
- Mióta ilyen? - arcán apró, győzedelmes mosoly suhan át, én pedig leparkolok az egyetem udvarában erre kijelölt helyen.
- Az igazat megvallva ez egy hosszú, bonyolult, és elég szomorú történet - lehalkítom a hangomat.
- Továbbra sem értem - jelzi.
Kicsatolom a biztonsági övemet, és felé fordulok. A szemei elkerekednek, ajkai pedig enyhén elnyílnak.
- Az egész azzal kezdődött, hogy találkozott veled.
- Az egész azzal kezdődött, hogy találkozott veled.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése