Későre jár, mégsem jön álom a szememre. Fel és alá járkálok a lakásban - a gondolataim valóságos méhkasként zúgnak, a raj pedig nyughatatlan és ideges. Pyo egy darabig szorosan a lábam mellett lépkedett, ám mostanra összegömbölyödött az ágyon, és alig hallató légzése egyenletessé vált.
Leülök mellé és miközben végigsimítok hófehér bundáján, előkapom a mobilom. A kijelző fénye bántja a szemeimet, így hunyorogva keresek rá JungGi nevére. A felület egyértelműen elérhetőnek jelzi. Nem csoda, ha túl feszült a pihenéshez: az Ébredésének kijelölt időpontig kevesebb, mint egy hét van hátra. Talán még fel sem fogta teljesen, hogy Álombeli énjének hamarosan véget kell vetnie.
A tekintetem átsiklik a telefont markoló kezemre. A furcsa, ismerős bizsergés azonnal átjárja, amint arra gondolok, ahogy tétovázás nélkül megérintettem őt. Nem vall rám az ilyesmi. Legalábbis úgy gondolom. Egy ideje ugyebár még abban sem vagyok biztos, hogy magamat ismerem. Valamiért azonban már egyáltalán nem áll szándékomban kerülni, vagy minimalizálni a vele töltött időt, mint az ismeretségünk legelején. Sőt.
Az íróasztalánál ül. Bal kezében egy tollat szorongat - látszólag valódi szárral - és egy köteg papír tetején kopogtatja a végét. Alsó ajka minden levegővétellel enyhén elnyílik, és néha a keze is megremeg. Teljesen máshol jár. Egy pillanatra elszakítom róla a tekintetem, mikor megreccsen egy közeli faág. Helyezkedem kicsit és kibújok az örökzöld fenyő törzsének közeléből. Az utcára tekintek és reménykedem, hogy senki nem vette észre a sötétben felkapaszkodó alakom. Mennyivel egyszerűbb lenne szárnyakkal... Ebben az óvatlan pillanatban mozdul meg: egy sóhaj kíséretében az eszközt tartó kezére hajtja a fejét, és kipillant az ablakon, egyenesen az irányomba. Igyekszem mozdulatlan maradni. Magam sem tudom, mit keresek itt ilyenkor, de már késő visszafordulni. Az egyetlen reményem, miszerint a majdnem teljes sötétségben nem szúr ki azonnal szertefoszlik az arcán eluralkodó meghökkenéssel.
- TaeHyung?
- Hm? - próbálom lazán előadni a dolgot, és lábaimmal lógázni kezdek a faágon, gondosan kerülve mindenféle szemkontaktust.
- Mit művelsz? - a hangsúlyából egyértelműen érzem, hogy felvont szemöldökkel pásztáz.
- Őrködöm - jelentem ki nemes egyszerűséggel, mintha ez egyértelmű indok lenne az éjjeli leskelődésre. - Gondoltam biztonságban éreznéd magad a védelmem alatt.
- Ó. És szükség esetén mégis hogyan szándékoznál a segítségemre sietni sacc per két méterre kuporogva az egyébként csukott ablaktól?
Ezzel megfogott. Felé fordítom a tekintetem, és végignézem, ahogy diadalittasan elmosolyodik, de a kifejezés rövidesen félénkebb árnyalatot kap.
- Nem jössz be?
/JiHoon szemszög/
- Hivatott, uram - meghajlás közben fájdalom nyilall a derekamba. Hiába, a magamfajták ellustulnak a pozíciójukban, és az emberfeletti testünket is megkoptatják az évek. Néha irigylem azokat, akik tényleges végrehajtókként helyezkednek el a társadalomban.
A csikket a hamutartóba nyomja, és megvetően pillant rám az eloszló füstfelhőn keresztül.
- Nem vagy jó formában - az Éj Ura sosem kegyelmez. Még a szavaival is kíméletlen, függetlenül azok címzettjétől. - A legfőbb bizalmasomként elvárom, hogy ne viselkedj előttem öregemberként.
- Igenis, uram.
- Hány nap van még hátra az Ébredéséig? - kérdezi.
- A mai napot lezártnak tekintve még hat.
- A fennmaradó időben minden lehetőséget meg kell ragadnom, hogy akadályozzam.
- Nem tudom, mire céloz, uram.
- Úgy látszik, már mentális leépülésben is szenvedsz - a szemeit forgatja, aztán eszelős hangsúlyra vált. - Mi történik azzal, aki nem jelenik meg a személyesen általam kijelölt szertartáson?
Szinte biztos vagyok benne, hogy hallja, ahogy a felelet előtt megpróbálom lenyelni a torkomban felgyülemlett elborzadást.
- Kivégzik.
- Meg kell küzdenie érte, hogy egyáltalán megérje az embersége levetkőzését - folytatja. - Ha összehozza...úgyis beleroppan - kifejezéstelen arcára vicsorra hajazó vigyort ölt. Az egyébként is ingerválaszként hátrálásra késztető aurája most valósággal lehűti a helységben köröző levegőt.
- Ha megengedi, uram - félve váltok témát.
- Beszélj - legyint hanyagul.
- Az Éjjeliek között pletykák terjednek. Nem értik, miért nem kezeli parancsokkal a Merültek kérdését. Az Éj Ura mindig... - érzem, ahogy az összes vörös életnedv a fejembe, és a tüdőm felé halad.
- Vigyázz a szádra, JiHoon - sziszeg, egyetlen kezével irányítva az ereimben tomboló áramlást. Néha arra gondolok, milyen kiváló Altató lenne belőle. Ilyen képességgel viselhetné a "Vér ura" címet is. Végül elenged, én pedig a térdeimre rogyva kapkodom levegő után. - Nem érdekel, hogyan intézte a szánalmas üzletét az apám, vagy a nagyapám. Jelenleg nem áll szándékomban a férgek feletti uralkodásért hadakozni egy semmirekellő trónbitorlóval sem - fintorog.
- N-nem hagyhatja figyelmen kívül őket örökre - szólalok meg rekedt hangon ismét, és lassan felegyenesedem. - Gazdasági okokból.
- Úgy teszek, ahogy a kedvem tartja - csettint nyelvével, én pedig nem ellenkezem tovább. Ennél jobban féltem az életem. Tekintete hirtelen felderül, ajka kevésbé fenyegető mosolyra húzódik. Ha nem ismerném jól(minden bipoláris jellemzőjével együtt), ebben a pillanatban egészen vidámnak vélném. Követem az ajtó felé.
- Mi jár a fejében, uram? - kérdezem óvatosan.
- Eszembe juttattál valamit - a szemei jéghidegek maradnak, miközben mosolyogva megveregeti a vállam. Igyekszem nem meginogni az érintéstől, és miután magamra hagy, kipillantok a nyitva felejtett nyílászárón. Egy pislogás erejéig még látni vélek egy kapucniba burkolózott árnyat, amint elsuhan előtte.
- Francba az öregedéssel - szitkozódom, és megrázom a fejemet. Már a látásom sem a régi.
/JungGi szemszög/
- Kérdezhetek valamit? - hátat fordítok neki, miközben az általa ebben a furcsa időpontban megkívánt ételt tartalmazó kisebb lábast a tűzhelyre helyezem.
- Miért is ne? - rántja meg a vállát, miközben felpattan a konyhapultra.
- Az Ébredés...mennyire emlékszel belőle?
- Ez képezi az egyik teljes áramszünetet az emlékezetemben - von vállat. - Fogalmam sincs, hogyan, de gondoskodnak róla, hogy senki se legyen képes beszélni a folyamatról. Bár a te helyzeted kicsit más - fecseg. - Nekem minden kiesett azután, hogy kézbe vettem a papírt. Neked megtervezett az egész. Gondolom néhány Álomőr fog érted jönni.
Beleborzongok a gondolatba.
- Megváltoztatott? - érdeklődöm tovább. - Nem a képességekre gondolok - pontosítok azonnal.
- Bizonyos mértékben igen - a tekintet, amellyel a szemembe néz komolyabb, mint valaha. - Már nem az vagyok, aki azelőtt.
Egy darabig csend telepszik közénk. Én az ételt kavargatom, ő pedig a lángot bámulva mereng valahol a régmúltban. Újra meg újra átgondolom a szavait, és végül fennakadok néhányon.
- Ha jól hallottam, az előbbit az "egyik" kiesésként emlegetted - aprót biccent. - Ezek szerint van másik is?
- Így is mondhatod - sóhajt. - A különbség az, hogy nem tudom, mire nem emlékszem.
A konyhai eszközt forgató kezem megdermed, és meglepetten pillantok fel rá.
/MinRin szemszög/
Sóhajtva szakítom meg a hívást, és a zsebembe süllyesztem a mobilomat. Jelenteni a jelentésed egészen különös érzés. Lebiggyesztem az alsó ajkam, ahogy elhaladok a piercingekkel is foglalkozó üzlet előtt, de az ezzel egy időben megrezzenő eszköz azonnal jobb kedvre derít. Nem agyalok sokat, mielőtt ismét előkotornám a nadrágomból az eszközt.
JungKook üzenete félszeg invitáció egy újabb találkára. Közvetlenül holnapra, a műszakját követő időpontra szól, helyszínként pedig több opciót is kínál. Ezek közül legjobban a közeli, hangulatos kis kávézóként jellemzett épület nyeri el a tetszésemet. Magam is meglepődöm a szám szélén bújkáló vigyoron, amit a válasz bepötyögése közben fedezek fel. Nem felejtem el megemlíteni azt sem, hogy nincs harag a múltkori(a szó szoros értelmében elkövetett) kirohanása miatt. Az üzenet elküldése után végigpillantok magamon. A levakarhatatlan fekete csőnadrág és az egyszerű fazonú, azonos színben "pompázó" kabátom egy nőiesebb, randevúra illő szett vásárlásáért ordítanak.
/JungGi szemszög/
- Sajnálom - nyögöm ki az első dolgot, ami eszembe jut. - Pontosan tudom, milyen érzés.
- Veled is...? - elképedve pislog.
- Az orvosok szerint valamilyen különösen stresszes vagy tragikus esemény által kiváltott amnéziaszerűség - biccentek keserű arckifejezéssel. - Kezelni nem lehet, pláne, míg nem tudom, miről szólt a fejezet, ami ki lett tépve a könyvből - a homlokom irányába pillantok, aztán vissza az ételre.
Abban a pillanatban, ahogy elzárom a tűzhelyet, sötétség borul a házra, és csak a beszűrődő holdfénynek hála tudom figyelemmel követni az eseményeket. TaeHyung villámgyorsan mozdul - leugrik a pultról, jobbjával megragadja a csuklómat, az ajtó felé fordít majd elém áll, míg balját maga előtt tartva támadóállásba helyezkedik, továbbra is szorosan tartva.
- Tae - suttogom.
- Psszt - csitít. - Semmi baj. Itt vagyok.
Néhány másodpercig csak a felgyorsult szívdobogásom visszhangzik a fülemben, keveredve az ő félhangos lélegzetvételével. Előttem magasodó alakja alig láthatóan mozog, ahogy tüdeje megtelik majd újra kiürül. Szabad kezét ökölbe szorítja és továbbra is ugrásra készen, feszült figyelemmel pásztázza a bejáratot. Elsőnek én mozdulok.
- Ironikus - félkeserű mosolyra húzom ajkaim. - Csak áramszünet - sóhajtok megkönnyebbülten, és egy pillanatra hátának döntöm a homlokomat. A fehér ing, amelyet visel, enyhén édeskés illatot áraszt magából. Az érintéstől hirtelen összerezzen és elengedi a kezemet. - Ne haragudj, én csak... - kapok észbe, mikor eszembe jutnak JungKook szavai. Szó szerint érzékeny pontra tapinthattam.
- Nem gond - vágja rá. - Maradj itt, megnézem a biztosítékot.
Rövidesen helyreállítja az áramellátást, én pedig tálalom az elkészült, igencsak késői vacsoráját. Némán figyelem, ahogy habozás nélkül nekilát, de képtelen vagyok elszakítani a tekintetem a területről, amelyhez az imént túl közel merészkedtem. Nyugodtan befejezi az evést, aztán szó nélkül el is mosogat maga után, és csak ezt követően szólal meg újra.
- Nem tudtam, hogy tudod. Érdekel, igaz? - megtörli a kezét, és ismét felém fordul. - Pedig tényleg nem nagy szám.
- Nem, én csak... - kezeimet magam elé emelve ellenkezek, de hitetlen tekintetét látva leeresztem őket. - Talán... egy picit.
Amolyan "megmondtam" pillantással illet, és elindul a háló felé, alkalmasabb környezet reményében. Követem, és nem bajlódom a világítással, ahogy megtorpan az ablak előtt, és elkezd kigombolni néhányat a felső összefogató korongok közül. Halkan felsóhajt, miközben ledobja vállairól az anyagot, a félhomályban épphogy láthatóvá téve a lapockáit. Lépésről lépésre közelítek, gondosan figyelve rá, hogy hangtalan maradjak.
/TaeHyung szemszög/
Az érintése hűvös, és végtelenül lágy. Ujjperceivel diszkréten végigjárja a párhuzamosan elhelyezkedő hegeket.
- Stigmák - magyarázom. - A szárnyaitól való megfosztás az egyik legnagyobb büntetés egy Ébredt számára. Egy testi jel, amely egész hátralevő életemre megszégyenít - elhalkulok. - Azt hiszem...valami szörnyűséget követtem el abban az időszakban, amit nem tudok felidézni - vallom be. Már nem érzem a bőrét a bőrömön, így ismét felöltözöm, és szembefordulok vele. Minden lehetséges szó a torkomra forr, amikor megpillantom a szeméből legördülő, az Ezüst Óriás fényében megcsillanó könnycseppet. Az együttérző bánat tagadhatatlan bélyegét tétova mozdulattal törlöm le hófehér bőréről, és zavaromban elkerülöm a szomorúan fürkésző szempárt.
- Későre jár. Pihenned kéne.
Hátrál egy lépést, miközben válaszol.
- Mostanában nem megy túl jól.
- Mitől félsz ennyire? - billentem enyhén oldalra a fejemet. A korábbi kérdései fokozott aggodalomra utaltak.
- Nem is tudom - az ágya szélére telepedve az ölébe bámul. - Ha én is megváltozok... senki nem lesz, aki igazán emlékezne a mostani énemre.
- Senki? - kérdezek vissza, továbbra is az ablak mellett szobrozva.
- A szüleimet elvesztettem, a bátyám pedig...nos, enyhén szólva ritkán találkozunk. Igazán jól senki sem ismer.
- Akkor pontosan... - gyors fejszámolást végzek. - Hat napunk van hátra, hogy változtassunk ezen.
Egy szemhunyásnyit sem alszom a Nap felkeltéig, de nem bánom. Abban a néhány órában, amelyeket alvással tölt, kisimulnak a vonásai, és kis időre a gondterheltség sötét fellege is elsuhan a közeléből. Az első sugarakkal felállok az ágya mellé húzott fotelből, és az íróasztalához lépek. A kíváncsiság vezérel, miközben a papírlapokhoz érek, egyesével megfigyelve minden ábrát. A szárnyat ábrázoló rajznál elkerekednek a szemeim, és hirtelen megfájdul a fejem. Sarkon fordulok, és már épp készülnék felrázni a lányt, mikor megszólal a csengő, JungGi szemei pedig kipattannak.
- Ki lehet az ilyenkor? - mormog, miközben a takaró alól kimászva mezítláb császkál el a bejáratig. Az ajtó kitárását kísérő halk nyikorgást elfedi az ajkait elhagyó sikkantás. Az izmaim megfeszülnek, miközben felkészülök az esetleges veszélyforrásra, a vendéget köszöntő hangja viszont boldogságot tükröz.
- Tao?!
