A hajnali, hűs szellő a zongoraszékben ülve talál rám. Besurran a nyitva felejtett ablakomon, és a Nap még alvó, téli mércével erősnek mondható sugarai elől való menekülés közben megpróbál megzavarni a játékban. Eléri a nyakam, majd a gerincem vonala után bejárja az kezem összes porcikáját is. Szinte minden napot így kezdünk - és ezen a hétfői kora reggelen ő kerekedik felül. Megborzongok, és lecsúsztatom kezeim a billentyűkről. A fuvallat megneszeli győzelmét, és kacagva süvít visszafelé az úton, amin érkezett, titkon a hátán hordozva minden maradék motivációmat a fekete-fehér sor koptatására. Utánakapok, de emberfeletti gyorsaságom ellenére is későn érkezem az ablakhoz.
Annak, hogy átestem az Ébredés procedúráján, éppúgy megvan az árnyoldala, mint az előnye. Attól a naptól kezdve szédítő sebességgel tudok játszani, ha éppen kedvem tartja. A probléma az, hogy nem érzek rá késztetést. Az elmémben dédelgetett ezernyi dallam ihletét mintha csak a szél vitte volna magával. A korábban megírt darabjaim mindegyikét el tudom játszani, de újat alkotni képtelen vagyok. Azóta. Hajlamos vagyok az Ébredésre fogni az egészet. Hiszen egyszerűbben megy, mint Seolhyunra fogni.
A Nap átbukik a tetőpontján, és délutáni halálfátylába burkolózva tekint végig a szűk mellékutcákon. A magam módján közlekedve szó szerint villámgyorsan átjutok a kihalt városrészen, annak ellenére, hogy kénytelen vagyok a saját lábaimon útra kelni. A boltba éppen nyitásra érek - JungGi és Kook meglepődve pislognak utánam, amint eltűnök az emeleti könyvsorok között. Válogatás nélkül kapkodok le könyveket, hátamat a berendezésnek támasztom és torokülésbe helyezkedve olvasni kezdek.
/JungGi szemszög/
- Sosem értem, miért nyitunk ilyen korán - mormog JungKook, miközben a kirakaton át az utcát kémleli. - Most komolyan. Az Álombeliek sosem jönnek az ebédszünetükben vagy a reggeli műszakot követően. Teljesen feles... - fortyogását félbeszakítja egy érkező. Felpillantok a számlák közül és elmosolyodom.
- MinRin! Mi járatban?
- Utánanézek valaminek. Gondoltam, itt találok hozzá anyagot - felel. - Most végeztem a suliban.
- Segíthetek valamiben? - lép közelebb Kook, leplezetlenül végignézve a sötét tincsekkel keretezett arcon.
- Boldogulok, köszönöm - újdonsült barátnőm mintha zavarban lenne. Elindul a művészettel kapcsolatos könyvek sora felé, de látótávolságon belül marad.
- Mi volt ez? - egyből munkatársamra vigyorgok.
- Nem tudom, miről beszélsz - a vállrándítása inkább aranyos, mint hihetően közömbös.
- Nem szoktad így megbámulni a vevőket - folytatom.
- Csak... tudnom kell, milyen alakokkal barátkozol. Bárki veszélyt jelenthet rád, és a mi feladatunk az, hogy kiszűrjük a gyanús tagokat.
- Ezt sem gondolhatod komolyan - csóválom a fejemet. - Nem számít, hogy ez a bájos pofi mennyi fekete cuccot aggat magára, akkor sem nevezhető "gyanús tagnak".
- Sosem tudhatod - húzza fel felháborodottan egyik szemöldökét. - Egyébként... - vált gyorsan témát. - Én is kérdezhetnék ilyeneket, mégsem teszem.
- Mire gondolsz? - ezúttal nem nézek fel, csak folytatom a papírmunkát.
- Hallottam, hogy TaeHyung mentett meg.
- Ühhüm - erősítem meg az információt hanyagul.
- Nem mindenkiért tenné meg...Meg sem lepődtél?
- Kiderült, hogy angyalszerű lényekkel vettem körbe magam, és a rosszfiú részük folyamatosan a halálomra játszik. Már semmi sem tud meglepni - magyarázom keserű arckifejezéssel. - Rajta egyébként sem tudok kiigazodni. Egyszer lekezelő, máskor pedig teljes ellentéte az előző napi önmagának.
- Nem volt mindig ilyen - leül az egyik fotelba, és elréved. - Egy ideje, érthető okokból nem találja a helyét. Zavarodottabb, mint valaha.
- Hogy érted? - próbálom leplezni az érdeklődésem, és tovább babrálok a pénztárnál.
- Ő...egyikőnkre sem hasonlít teljesen. Többé már nem teljesen angyal, de semmiképpen sem emberi.
- Nem értelek. Ugyanúgy Ébredt, mint ti, nem?
- Valóban, csakhogy megfosztották a szárnyaitól - jól szórakozik az elkerekedett szemeimen. - Miért, azt gondoltad pont ez marad ki az angyali jellemzők közül?
- Én csak...még egyikőtök sem mondta és nem is láttam, szóval...
- Ilyen környezetben sosem mutatkozunk teljes valónkban. A legjobb, ha meg sem kockáztatjuk a lebukást a szemfüles Álombeliek előtt. Kicsit feltűnő lenne kinyújtóztatni a belvárosban a szárnyainkat, bár nem mondom, hogy nem esne jól.
Továbbra is megütközve ízlelem a gondolatot, és éppen rákérdeznék a Taet ért veszteség miértjére, mikor YoonGi a semmiből mellettünk terem.
- Miről folyik a szó? - néz ránk, majd a választ meg sem várva a tárgyra tér, és meglebegtet egy poros példányt maga előtt. - Mindegy is, azt hiszem találtam valamit. A könyv szerint...
- Shh - csitítom le, és a hirtelen meginduló Rin felé bökök, aki két könyvvel a kezében közelít a kassza felé.
- Ó - konstatálja az idegen jelenlétet az izgatott fiú. - Rád bízhatjuk, ugye? - fordul Kook felé, aki megadóan(és feltűnően gyorsan) bólint.
- Menjetek csak.
Alig lépem át az utolsó lépcsőfokot, YoonGi azonnal félhangos olvasásba kezd.
- Idézem - megköszörüli a torkát. - Álombeli források alapján. Az északi germán legendában egy angyal liliomszállal ajándékozta meg I. Chlodvigot, a frankok királyát, amikor áttért a keresztény hitre. A liliom a heraldikában aránylag leggyakrabban előforduló virág. Keleten már a 11. században használták szövetmintának; föltételezhetően onnan mór közvetítéssel került át fleur de lis név alatt a francia, később a német heraldikába. Nemcsak a címerben, de a koronában, sisakokon, kereszteken is megtalálhatjuk - tárgyilagos hangsúlyával aztán lelassít, és értelmező olvasásba vált. - Ázsiai kultúrákban azt tartották, hogy segít a bajokat elfelejteni, a démonok és kísértetek pedig tartanak tőle. Utóbbi feltehetőleg az évek során kiszivárgott tény, hiszen gyakran használják a Merültek csapdáihoz, csaliként. Álombéli körökben liliomot gyakran ajándékoztak fiatal lányoknak, asszonyoknak házasságkötés alkalmából vagy születésnapjukra.
- A nyaklánc - mormogom, miközben két ujjam közé fogom az ezüst medaliont. - Nem direkt csinálta - rázom meg a fejemet.
- Kicsoda? - vizslatja a tekintetem.
- A bátyám. Az ő ajándéka volt.
- Pontosan mikor kaptad?
- Még az első Merült támadása előtt - a bokacsizmám orrát bámulom.
- Akkor sajnos minden jel arra mutat, hogy ez a gond okozója. Elég végzetes ajándék. A bátyád...
- Tao.
- Lehetett róla fogalma, hogy mit ad?
- Kizárt - kelek hezitálás nélkül a védelmére. - Minden tekintetben átlagos, és fogalma sincs az Ébredtek létezéséről.
/MinRin szemszög/
Mosolyogva adom át kezébe a megvásárolt könyveket.
- JungKook, igaz? - billentem oldalra a fejemet.
- Honnan tudod a nevem? - hangsúlya csak meglepett és szemernyit sem vádló.
- JungGitól - pillantok az emelet felé. - Az én nevem...
- MinRin - az ő kiejtésében valahogy jobban tetszik. - Megjegyeztem ám - mosolygás közben a szemei is boldogabbnak tűnnek. - Új vagy a környéken?
- Itt élünk, mióta az eszemet tudom - javítom ki, magamat is meglepve az őszinteségemmel. Igent kellett volna mondanom. - Csak eddig nem errefelé mozogtam. Nemrég iskolát váltottam, mert megtudtam, hogy a közelben is van lehetőség művészeti tanulmányokra - elcsendesedem, és a kezére pillantok, miközben gyors feljegyzést készít az eladott kötetekről. - A mozdulataidból ítélve te is fogtál már ecsetet.
- Ennyire feltűnő? - másik kezét a hajába futtatja, miközben átnyújtja a szerzeményeim.
- Csak tipp volt, de reméltem, hogy bejön - kacsintok, és az ajtó felé indulok, aztán mégis megtorpanok. - Egyébként...elég sok nyitott foglalkozást szerveznek mostanában. A következő épp a napokban lesz.
- Szívesen megnézném, ahogy alkotsz - veszi fel a fonalat. - Mindenképp ott leszek.
- Örömmel hallom - zárom le a laza provokációval fűszerezett röpke flörtölést, és egy intés kíséretében átlépem az üzlet küszöbét. A kirakat előtt sétálva még magamon érzem a tekintetét. Rendes srácnak tűnik. A kötelezettségek és parancsok között sosem volt időm a fiúkkal foglalkozni, de ha az ideálomra gondolok, a lelki szemeim Kookhoz hasonlóra alkotják.
A következő pillanatban megcsörren a telefonom, én pedig sietősre veszem a tempót. A türelmetlen bácsikájának minél hamarabb jelentést kell tennem.
/JiHoon szemszög/
- Nagyuram - szólítom meg. - Megláthatják.
Ujját az ajkához emeli, és csendre int.
- Nem azért jöttél, hogy erre figyelmeztess, nem igaz, JiHoon?
- Valóban - vallom be. - Egy megbízottam szerint lehetséges, hogy rájöttek a cselre. Az előnyünknek vége.
- Szükségtelen aggódni - szárnyait szélesre tárja, majd háta mögé sorolja őket. Az általuk keltett légmozgás bármely egyszerű teremtményt eltaszítana eredeti helyéről. - A végzetes rész még csak most kezdődik.
- Mit kéne tennünk?
- Annyi titok és ármány lappang körülötte, hogy segítség nélkül is meg fog gyengülni. Légy türelemmel. Lassú, kínokkal teli pusztulást szánok neki - hangjában érzem a gyűlöletet, amit a célpontja iránt táplál. Vele kapcsolatban megmagyarázhatatlan bipolaritás jellemzi. - Kivárjuk a megfelelő pillanatot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése