/JungGi szemszög/
- Úgy mondod, mintha én tehetnék róla - forgatom a szemeimet, miközben kibontakozom az öleléséből. - Nem én voltam külföldön, ráadásul ennyi hónapon keresztül...
- Jogos - biccent Tao, majd az ablakhoz lép, becsukja, aztán leveszi a kabátját.
- És...mesélsz majd? - nézek rá kérdőn. - Kíváncsi vagyok rá, mit csináltál és hogyan éltél közben.
- A hívásaim alkalmával elmondtam, ami rád tartozik. Vannak olyan dolgok, amikről nem szükséges tudnod - a szobából kifelé menet összeborzolja a hajamat. Követem a gardróbba, ahol felakasztja a kezében tartott kabátot egy vállfára.
- Úgy beszélsz, mintha még mindig gyerek lennék - sóhajtom.
- Az vagy.
- Csak te kezelsz úgy - emlékeztetem. - Már egyetemista vagyok, és dolgozom is.
- Dolgozol? - vonja fel a szemöldökét.
- Azon a könyves helyen - újságolom büszkén. - Már megvan a szerződés is. Hétfőn kezdek.
- Mondtam, hogy az túl messze van - gondolkodik. - Azt hittem, nem mész el az interjúra.
- Azt is mondtad, hogy ezen kívül rendben volt a hirdetés. A távolság meg nem zavar.
- És mit szóltak hozzád?
- Azt, mondták, ettől vagyok különleges... - ironizálok vigyorogva. - Ugyan már, te sem azzal kezdenéd, hogy "hé, JungGi vagyok, és az amnézia egyik ritka fajtájának köszönhetően nem emlékszem valami rohadtul fontosra!"
- A helyedben én azért szólnék - vállat von, de kis szünettel folytatja. - Legalább a főnökeid felkészülhetnének rá, hogy instabil vagy.
- Te meg bunkó - oldalba bököm, és egy gonosz kis kacajjal a konyhába indulok, hogy reggelit készítsek magunknak. Ezúttal ő szegődik a sarkamba.
- Mindig ezt csinálod.
- Mit? - a vállam fölött pillantok hátra.
- Nevetsz, hogy leplezd, ha valami érzékenyen érint.
Szó nélkül fordulok vissza, és folytatom a szükséges edények előpakolását. Ő magamra hagy, míg a csomagjaival vesződik, de néhány perc múlva ismét megjelenik, hogy segítsen. Ketten készülődünk a konyhában, és ez így van rendjén évek óta. A szüleink helyett mi gondoskodunk magunkról és egymásról.
- Tényleg nem mesélsz semmit? - kérdezem újra, ő pedig elengedni a füle mellett a kérdésemet.
- Nem maradok sokáig.
- Mi? - a kezem megáll a zöldségek szeletelésében. Idegesen hadonászok a késsel. - Máris vissza kell menned? Dehát...
- A szülinapodig mindenképp itt leszek - egyik kezével a pultra hajtja a felé fordított fém eszköz élét, mielőtt kárt tennék vele. - Szóval nincs miért aggódnod.
- Végülis, nem te tehetsz róla, ha szólít a kötelesség és a munka...Rendben - szusszanok. - Felnőttként állok hozzá. Örülök, hogy legalább néhány napot itthon töltesz.
- Tényleg nem vagy már gyerek - állapítja meg fájdalmas arcot erőltetve a vigyora elé. - Annyira - teszi hozzá, majd egy győzedelmes mosoly kíséretében nekiáll a mosogatásnak.
/TaeHyung szemszög/
A szemeim kinyitásával olyan érzésem támad, mintha ébren álmodnék tovább. Megint így telt a hétvégém. Teljesen elszakadtam a valóságtól - minden szabad percemben kerestem, de hiába. Nem találom a választ. Mi több, ahelyett, hogy közelebb kerülnék hozzá, egyre távolibbnak érzem. Mint a jelenlegi önmagam a ténylegestől. Kezdenék megőrülni?
A fürdőszobába vonszolom magam, majd vissza a hálóba. Az ingem összegombolása után leülök a padlóra, és hagyom, hogy Pyo a lábaim körül járkáljon. Mancsai hangtalan érintik a talajt, így nem zökkent ki a gondolataim közül. Végül hátradőlök, és enyhén megemelem a hófehér, bundával borított testet. A macska bölcs íriszével a szemeimbe néz, és mellső lábaival a mellkasomra támaszkodik, mintha csak azt mondaná:"Sosem tudhatod, mit hoz az élet, szóval ne add fel!" Lefogadom, hogy ha beszélne, ilyen közhelyeket vágna a fejemhez.
Megrezzen a mobilom, én pedig feltápászkodom, hogy el tudjam olvasni az üzenetet. A főnökeim utasítása remek ötletet ad. Végső kétségbeesésemben talán megérné korábban bemenni a boltba.
Az autóból kipattanva már leplezni sem tudom a kíváncsiságom. Valami azt súgja, a fel nem tett kérdéseim összes válasza az épületben rejtőzik. Kész vicc, hogy ez az opció eddig eszembe sem jutott.
Az ajtón valósággal berombolok, és a pultnál beszélgető JungKook felé sietek, figyelmen kívül hagyva az aktuális elfoglaltságát.
- Kook! Kook, akkora hülye vagyok! - vigyorgok.
- Ebben egyet kell értenem - vágja rá a megszólított, majd félbehagyva az előző beszélgetését, rám irányítja a figyelmét. - Most éppen miért is?
- Mert már azt hittem, tényleg elment az eszem - nevetek. Felvonja a szemöldökét, ezért tovább magyarázok. - Nem érted? Sehol sem találtam semmit, és közben azt sem tudtam, mit csinálok, vagy ki vagyok...
- Ha... - eddig fel sem tűnt a másik alak, aki a srácot leszámítva a helységben tartózkodik, most azonban bátortalanul, de közbeszól. - Ha önmagát keresi, akkor mindenképpen fel kéne mennie - a lány az emelet felé pillant, majd a mellette ácsorgó fiúra, mintha csak megerősítést várna tőle.
Eltelik néhány pillanat, mire válaszolni tudok. Végigpillantok rajta. Egyértelműen fiatalabb.
- Te meg ki vagy? - az informális szavak láthatóan meglepik.
- A nevem Gil JungGi - feleli.
- És... - tovább kérdezősködnék, de Kook félbeszakít.
- Ő az új alkalmazott, akinek ez az első napja, és akinek a körbevezetését intéztem, míg meg nem zavartad.
- Ó - mindössze ennyit tudok kinyögni. - Akkor én mentem - hátat fordítok, majd rögtön a könyvespolcok megfelelő sorába vetem magamat.
/JungGi szemszög/
- Ne aggódj, általában nem ilyen - nyugtat meg rögtön az újdonsült munkatársam. - A neve TaeHyung, és egyébként neki köszönhetően vagy itt.
- Mire gondolsz?
- Egy ideje csökkentett műszakban, csak csütörtökönként dolgozik, szóval szükség volt egy új tagra. Így jött képbe az egész álláshirdetés.
- Értem - biccentek. - Fura alak - eltűnődve pillantok az irányába.
- Az biztos. Nos... hol is tartottunk? - a hajába túr, majd csettint a nyelvével. - Az elrendezés. Fontos, hogy úgy ismerd az egész boltot, mint a tenyered. Arra például a tudományos könyvek vannak - mutatja. - De a anyaság-felkészítő segédanyagoktól a háborús emlékiratokig nálunk gyakorlatilag mindent megtalálhatnak a vásárlók - mosolyog. - Az összefoglaló táblázat a pulton van, a laptop mellett. Mindkettőn rögzíteni kell a felvásárolt, kikölcsönzött és eladott könyveket is - figyelmeztet. - Nagyjából ennyi lenne. Ja, és ne lepődj meg, ha...
Az ajtó ismét kinyílik, a csengők hű szolgaként jelzik az újonnan érkezőket, mi pedig feléjük fordulunk. TaeHyung is felbukkan, szó nélkül toppan a három idegen elé. Láthatóan ismeri őket.
- Te lennél az újonc? - egyikőjük egyenesen hozzám címezi a szavait, és fejét enyhén oldalra billenti, hogy végigmérjen. - Jimin vagyok.
- Én pedig HoSeok - folytatja a sort a mögötte állomásozó. Hamar feltűnik, hogy folyamatos mozgásban van - lábujjhegyre emelkedik, majd vissza, aztán kezdi elölről, mintha csak hintázna.
- YoonGi - teszi hozzá hanyag intéssel az ajtóhoz legközelebb álló, majd a plafont kezdi fürkészni. - Mennünk kéne.
- Erről akartam szólni - motyogja JungKook kínosan mosolyogva.
- Mind itt dolgoztok? - pislogok meglepetten. Eddig nem érzékeltem olyan forgalmat, ami ennyi embert igényelne.
- Pontosan, és most...megbeszélésünk van - Jimin hezitál a kijelentéssel.
Ebben a pillanatban bukkan fel a lépcsőfordulóban Jin és NamJoon. Ezúttal nem viselnek fekete inget, de be kell ismernem, hogy a felsőbbrendű kisugárzásukat nem a ruha okozta. Mindannyian elhallgatunk.
- Tartanád a frontot, amíg a fiúkkal beszélgetünk? - kéri végül mézédes hanglejtéssel SeokJin .Furcsállóan bólintok, ugyanis nem sokan tolonganak a pultnál. - Hamarosan itt a karácsony, meg kéne vitatnunk a díszletek kérdését a kirakathoz. Ha nem gond, ezzel most nem terhelnénk - egyértelműen nem erről van szó, de nem ellenkezem. Megvárom, míg mind a heten felmennek, és az órára pillantok. Még háromnegyed óra hátra van a műszakomból. Mire végzünk, biztosan besötétedik majd.
Körülbelül negyven percet töltenek az emeleten, és ez idő alatt mindössze fél tucatnyian lépnek be az üzletbe. Kivétel nélkül csak kiolvasott műveket hoznak vissza, és ez alkalommal nem néznek új olvasnivaló után.
A holtidőben a mobilommal ütöm el az időt, és az üzeneteim között felfedezek egy fontosat is. Eszerint lesz egy előadás csütörtökön, amit egy neves szakember tart, és "a szemmel nem látható agyi károsodásokról" fog beszélni. Gondolom, többek között az emlékezés képességének diszfunkcióiról is. Érdekesen hangzik, és egyébként sincs sok választásom: kötelezővé tették a részvételt. Az egyetlen probléma az időpont, ami ütközik az itt töltendő órákkal.
Gondterhelten felsóhajtok; észre sem veszem, hogy időközben ismét felbukkan a társaság.
- Történt valami? - kérdezi az elkenődött ábrázatomra pillantva NamJoon. Felpillantok a képernyőből, és röviden ábrázolom a problémát.
- Semmi gond, kivételesen majd más megoldja a műszakot - legyint Kook, és a háttal a pultnak támaszkodó YoonGira pillant.
- Én nem tudok csütörtökön bejönni - rázza meg a fejét a srác. - Amúgy is, az Tae napja...
- Nekem is dolgom van - mormog a vita tárgya.
- Mégis mi?
- Az előadás. Én is elmegyek rá - vágja rá a fiú.
- Akkor kénytelenek leszünk mi helyettesíteni titeket - pillant Nam a vezetőség másik tagjára. - Vegyétek úgy, hogy el vagytok engedve, ez viszont azt jelenti, hogy egy alkalommal túlórázni fogtok - jelenti ki szigorúan.
- Alig várom - forgatja a szemeit Tae.
- Ez viszont szép munka - Kook közben végez a kölcsönzésekről való első könyveléseim átfutásával.
- Egyet kell értenem - lép mellé Jin, aztán az órájára pillant. - Mára végeztünk is.
- Menjetek csak, majd én bezárok - ajánlkozik Kook.
- Jimin... - Nam a kijárat felé tartó fiúra és a HoSeok néven bemutatkozóra pillant. - Még egy szóra, ha lehet.
Mindketten engedelmesen visszafordulnak, YoonGi pedig Kookkal beszélget tovább a távozása előtt, így mindössze Jinnel és a korábbi lelkesedése ellenére most kifejezetten borús hangulatú TaeHyunggal az oldalamon lépek ki az üzlet ajtaján. Előbbi udvariasan elköszön, és elsiet.
- Hogyhogy mész az előadásra? - pillantok kérdőn az éget fürkésző fiúra. Nem sok mindent tudok megállapítani róla. Egy biztos - az a fajta, aki feltűnne, ha a buszon ülve az utcát járókat figyelném.
- Érdekel a téma - vállat von, majd a szemeimbe néz. Elidőzik a tekintetével, így egy idő után, zavaromban, én kapom el róla a sajátomat. Az egyik neon feliratot bámulom inkább.
- Egyébként te merre mé...
A hirtelen érkező hideg fuvallat a csontomig hatol. Behunyom a szemeimet, és csak a jeges áramlat távozásával nyitom ki újra őket. Visszapillantok oda, ahol korábban TaeHyung ácsorgott . Mostanra hűlt helye.
A fürdőszobába vonszolom magam, majd vissza a hálóba. Az ingem összegombolása után leülök a padlóra, és hagyom, hogy Pyo a lábaim körül járkáljon. Mancsai hangtalan érintik a talajt, így nem zökkent ki a gondolataim közül. Végül hátradőlök, és enyhén megemelem a hófehér, bundával borított testet. A macska bölcs íriszével a szemeimbe néz, és mellső lábaival a mellkasomra támaszkodik, mintha csak azt mondaná:"Sosem tudhatod, mit hoz az élet, szóval ne add fel!" Lefogadom, hogy ha beszélne, ilyen közhelyeket vágna a fejemhez.
Megrezzen a mobilom, én pedig feltápászkodom, hogy el tudjam olvasni az üzenetet. A főnökeim utasítása remek ötletet ad. Végső kétségbeesésemben talán megérné korábban bemenni a boltba.
Az autóból kipattanva már leplezni sem tudom a kíváncsiságom. Valami azt súgja, a fel nem tett kérdéseim összes válasza az épületben rejtőzik. Kész vicc, hogy ez az opció eddig eszembe sem jutott.
Az ajtón valósággal berombolok, és a pultnál beszélgető JungKook felé sietek, figyelmen kívül hagyva az aktuális elfoglaltságát.
- Kook! Kook, akkora hülye vagyok! - vigyorgok.
- Ebben egyet kell értenem - vágja rá a megszólított, majd félbehagyva az előző beszélgetését, rám irányítja a figyelmét. - Most éppen miért is?
- Mert már azt hittem, tényleg elment az eszem - nevetek. Felvonja a szemöldökét, ezért tovább magyarázok. - Nem érted? Sehol sem találtam semmit, és közben azt sem tudtam, mit csinálok, vagy ki vagyok...
- Ha... - eddig fel sem tűnt a másik alak, aki a srácot leszámítva a helységben tartózkodik, most azonban bátortalanul, de közbeszól. - Ha önmagát keresi, akkor mindenképpen fel kéne mennie - a lány az emelet felé pillant, majd a mellette ácsorgó fiúra, mintha csak megerősítést várna tőle.
Eltelik néhány pillanat, mire válaszolni tudok. Végigpillantok rajta. Egyértelműen fiatalabb.
- Te meg ki vagy? - az informális szavak láthatóan meglepik.
- A nevem Gil JungGi - feleli.
- És... - tovább kérdezősködnék, de Kook félbeszakít.
- Ő az új alkalmazott, akinek ez az első napja, és akinek a körbevezetését intéztem, míg meg nem zavartad.
- Ó - mindössze ennyit tudok kinyögni. - Akkor én mentem - hátat fordítok, majd rögtön a könyvespolcok megfelelő sorába vetem magamat.
/JungGi szemszög/
- Ne aggódj, általában nem ilyen - nyugtat meg rögtön az újdonsült munkatársam. - A neve TaeHyung, és egyébként neki köszönhetően vagy itt.
- Mire gondolsz?
- Egy ideje csökkentett műszakban, csak csütörtökönként dolgozik, szóval szükség volt egy új tagra. Így jött képbe az egész álláshirdetés.
- Értem - biccentek. - Fura alak - eltűnődve pillantok az irányába.
- Az biztos. Nos... hol is tartottunk? - a hajába túr, majd csettint a nyelvével. - Az elrendezés. Fontos, hogy úgy ismerd az egész boltot, mint a tenyered. Arra például a tudományos könyvek vannak - mutatja. - De a anyaság-felkészítő segédanyagoktól a háborús emlékiratokig nálunk gyakorlatilag mindent megtalálhatnak a vásárlók - mosolyog. - Az összefoglaló táblázat a pulton van, a laptop mellett. Mindkettőn rögzíteni kell a felvásárolt, kikölcsönzött és eladott könyveket is - figyelmeztet. - Nagyjából ennyi lenne. Ja, és ne lepődj meg, ha...
Az ajtó ismét kinyílik, a csengők hű szolgaként jelzik az újonnan érkezőket, mi pedig feléjük fordulunk. TaeHyung is felbukkan, szó nélkül toppan a három idegen elé. Láthatóan ismeri őket.
- Te lennél az újonc? - egyikőjük egyenesen hozzám címezi a szavait, és fejét enyhén oldalra billenti, hogy végigmérjen. - Jimin vagyok.
- Én pedig HoSeok - folytatja a sort a mögötte állomásozó. Hamar feltűnik, hogy folyamatos mozgásban van - lábujjhegyre emelkedik, majd vissza, aztán kezdi elölről, mintha csak hintázna.
- YoonGi - teszi hozzá hanyag intéssel az ajtóhoz legközelebb álló, majd a plafont kezdi fürkészni. - Mennünk kéne.
- Erről akartam szólni - motyogja JungKook kínosan mosolyogva.
- Mind itt dolgoztok? - pislogok meglepetten. Eddig nem érzékeltem olyan forgalmat, ami ennyi embert igényelne.
- Pontosan, és most...megbeszélésünk van - Jimin hezitál a kijelentéssel.
Ebben a pillanatban bukkan fel a lépcsőfordulóban Jin és NamJoon. Ezúttal nem viselnek fekete inget, de be kell ismernem, hogy a felsőbbrendű kisugárzásukat nem a ruha okozta. Mindannyian elhallgatunk.
- Tartanád a frontot, amíg a fiúkkal beszélgetünk? - kéri végül mézédes hanglejtéssel SeokJin .Furcsállóan bólintok, ugyanis nem sokan tolonganak a pultnál. - Hamarosan itt a karácsony, meg kéne vitatnunk a díszletek kérdését a kirakathoz. Ha nem gond, ezzel most nem terhelnénk - egyértelműen nem erről van szó, de nem ellenkezem. Megvárom, míg mind a heten felmennek, és az órára pillantok. Még háromnegyed óra hátra van a műszakomból. Mire végzünk, biztosan besötétedik majd.
Körülbelül negyven percet töltenek az emeleten, és ez idő alatt mindössze fél tucatnyian lépnek be az üzletbe. Kivétel nélkül csak kiolvasott műveket hoznak vissza, és ez alkalommal nem néznek új olvasnivaló után.
A holtidőben a mobilommal ütöm el az időt, és az üzeneteim között felfedezek egy fontosat is. Eszerint lesz egy előadás csütörtökön, amit egy neves szakember tart, és "a szemmel nem látható agyi károsodásokról" fog beszélni. Gondolom, többek között az emlékezés képességének diszfunkcióiról is. Érdekesen hangzik, és egyébként sincs sok választásom: kötelezővé tették a részvételt. Az egyetlen probléma az időpont, ami ütközik az itt töltendő órákkal.
Gondterhelten felsóhajtok; észre sem veszem, hogy időközben ismét felbukkan a társaság.
- Történt valami? - kérdezi az elkenődött ábrázatomra pillantva NamJoon. Felpillantok a képernyőből, és röviden ábrázolom a problémát.
- Semmi gond, kivételesen majd más megoldja a műszakot - legyint Kook, és a háttal a pultnak támaszkodó YoonGira pillant.
- Én nem tudok csütörtökön bejönni - rázza meg a fejét a srác. - Amúgy is, az Tae napja...
- Nekem is dolgom van - mormog a vita tárgya.
- Mégis mi?
- Az előadás. Én is elmegyek rá - vágja rá a fiú.
- Akkor kénytelenek leszünk mi helyettesíteni titeket - pillant Nam a vezetőség másik tagjára. - Vegyétek úgy, hogy el vagytok engedve, ez viszont azt jelenti, hogy egy alkalommal túlórázni fogtok - jelenti ki szigorúan.
- Alig várom - forgatja a szemeit Tae.
- Ez viszont szép munka - Kook közben végez a kölcsönzésekről való első könyveléseim átfutásával.
- Egyet kell értenem - lép mellé Jin, aztán az órájára pillant. - Mára végeztünk is.
- Menjetek csak, majd én bezárok - ajánlkozik Kook.
- Jimin... - Nam a kijárat felé tartó fiúra és a HoSeok néven bemutatkozóra pillant. - Még egy szóra, ha lehet.
Mindketten engedelmesen visszafordulnak, YoonGi pedig Kookkal beszélget tovább a távozása előtt, így mindössze Jinnel és a korábbi lelkesedése ellenére most kifejezetten borús hangulatú TaeHyunggal az oldalamon lépek ki az üzlet ajtaján. Előbbi udvariasan elköszön, és elsiet.
- Hogyhogy mész az előadásra? - pillantok kérdőn az éget fürkésző fiúra. Nem sok mindent tudok megállapítani róla. Egy biztos - az a fajta, aki feltűnne, ha a buszon ülve az utcát járókat figyelném.
- Érdekel a téma - vállat von, majd a szemeimbe néz. Elidőzik a tekintetével, így egy idő után, zavaromban, én kapom el róla a sajátomat. Az egyik neon feliratot bámulom inkább.
- Egyébként te merre mé...
A hirtelen érkező hideg fuvallat a csontomig hatol. Behunyom a szemeimet, és csak a jeges áramlat távozásával nyitom ki újra őket. Visszapillantok oda, ahol korábban TaeHyung ácsorgott . Mostanra hűlt helye.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése