1.fejezet - Fragile

2 évvel később

/JungGi szemszög/

Amikor az utcákat járom, szeretem megfigyelni az embereket magam körül. Egyetlen rájuk vetett pillantásból tippelem meg a korukat, a hangulatukat, néha még a családi vagy pénzügyi helyzetüket is. Ha valaki kitűnik a tömegből - gondterhelt arckifejezésével, ideges lépteivel vagy éppen széles mosolyával - azt hosszasan figyelem. Addig sem kell a saját kétségeim között vergődnöm gondolatban.

 - Elnézést, leszáll? - egy idős hölgy szólít meg. A kérdése teljesen jogos, ugyanis elállom előle az utat a busz rég kinyílt ajtajánál. Azt hiszem, megint elkalandoztam. - Kishölgy, leszállna?

Egy gyors pillantást vetek a megálló nevére (Cheonsa), majd egy félhangos bocsánatkéréssel elhagyom a járművet, utat engedve a türelmetlenül topogó néninek is.

Előkapom a mobilom, és gyors ellenőrzést tartok, hogy biztosan a megfelelő irányba induljak el. Eszembe jutnak a bátyám rosszalló szavai az üzletről. Az egyetlen kivetnivaló, amit a féltestvérem az álláshirdetésben talált, a távolság volt. De engem nem zavar. Szeretek utazni. Közben sokakat megfigyelhetek.

Gyalogolni kezdek, közben pedig összegombolom magamon a fekete szövetkabátot. A decemberi hideg néha így is bekúszik az anyag mögé, és megborzongok tőle. Néhány perc séta után megpillantom a keresett épületet. A feliratok visszafogott neonfénnyel hirdetik a világnak az üzlet mivoltát. "Könyv kölcsönözhető, vásárolható!" "Nyitva minden hétköznap és szombatonként!" "Régi, jó állapotú könyvek felvásárlása itt!" És hasonlók. Felpillantok az égre: nem sokára teljesen besötétedik.

A benyitásomat csilingelés kíséri, és szinte ezzel egyidőben egy közeli, de testet nem öltő hang is felcsendül:

 - Máris megyünk!

 Türelmes várakozásba kezdek, de néhány lépéssel azért beljebb merészkedem, hogy minél nagyobb belátást nyerjek az üzlet belsejébe. Míg a kirakat nem mutatott semmilyen különös stílusjegyet, a belső tér alapvetően eltér a megszokottól: az összes berendezési tárgy fekete, az "összehúzott" hatást  azonban a széles ablakok tökéletesen ellensúlyozzák, és sok a mesterséges fényforrás is.

Az ajtótól közvetlenül balra emelkedik egy pult - egyértelműen itt történik a kiszolgálás, legalábbis a számlázás része biztosan. A bolt többi részén egyenletes mintát követ az elrendezés. A padlótól a plafonig magasodó, kategória szerint szortírozott könyvekkel megpakolt polcsorok távolabbi végén asztalok, és bőr fotelek várják a betérőket. További ülőalkalmatosságok vannak a tér közepén is. A kiszolgálói felülettel egy oldalon kezdődik egy lépcső, amely a sarokban kilencven fokos kanyarral megtörve vezet az emeletre.

 Ebben a fordulóban bukkan fel a tekintetem körbejáratása után két arc. Az elől haladó megtorpan egy pillanatra, mikor megpillant, aztán a hátsó fiú ösztönzésére folytatja a lépcsőzést. Néhány lépés távolságára állnak meg előttem.

 - Kim NamJoon vagyok - mutatkozik be a korábban hezitálás nélkül érkező, majd a társára mutat. - Ő pedig itt Kim SeokJin.

 - Gil JungGi vagyok - enyhe meghajlással mutatkozom be. Egyértelműen idősebbek nálam, az öltözékük pedig egyezik a hirdetésben leírtakkal: a fekete ingben való megjelenés valamilyen szabály lehet a dolgozók körében a különleges alkalmakkor. Gondolom, az interjú is ilyen. Tehát ők lennének a főnökeim.

 - Feltételezem, az állásinterjúra jött - pillant rám NamJoon. - Foglaljon helyet - a legközelebbi éjszín bőr bútoregyüttes felé invitál, és mindhárman leülünk. SeokJin arcán egy pillanatra halvány mosoly suhan át.

- Csak tessék - megkapom tőlük a szót, én viszont kis szünettel felelek. El kéne magyaráznom, mit is keresek, ki is vagyok én. Az utóbbi kicsit bonyolultabb lenne.

 - A hirdetést a bátyám találta, így értesültem róla, hogy új alkalmazottal bővítenék a céget - apró biccentéssel igazolják az állítást. - Az egyetem mellett szeretnék munkát keresni, úgyhogy a kijelölt, heti két délutános műszak nagyon kedvező lenne számomra. Nincsen tapasztalatom hasonló téren, de azt hiszem, a pénztárgép kezelése nem okozna a problémát, illetve a vásárlókkal és munkatársakkal való jó viszony kialakítása sem. A könyveket is nagyon szeretem...széleskörű az ismeretem az alapművek illetve az írók,költők terén, tehát az esetlegesen felmerülő kérdésekben is tudnék segíteni - sorolom, de kicsit feszélyezve érzem magamat. Nem szeretem az önfényezést, még akkor sem, ha munkahelyi kényszerkeretbe ágyazott.

 - Tehát sokat olvas. Mi a kedvenc műfaja? - azt hiszem, Jin feszültségoldónak szánja a látszatkérdést.

 - Konkrét ágazatra nem szorítkozom, de szeretem az olyan könyveket, amik segítenek kizárni a külvilágot, és amik révén mégis megismerhetem a környezetem, vagy éppen magamat - a ködösített válaszom láthatóan kielégíti az igényeit. Összenéz a társával, majd ismét felém fordulnak.

 - Ennyi elég is lenne - zárja rövidre NamJoon az értekezést, én pedig nagy szemeket meresztve követem a tekintetemmel, miközben ő a pulthoz sétál, és egy kitöltendő űrlapot nyom a kezembe. - A lényeg, hogy adjon meg elérhetőséget, ahova a szerződést küldhetjük. Pontosabban Jin küldi majd... az igazgatás ezen része az ő feladata - magyarázza. - Az órabére és minden egyéb benne lesz.

 - Nincs értelme a türelmével játszanunk a felvétellel kapcsolatban - teszi hozzá az említett. - Más jelentkező nem érkezett az állásra, mi pedig szeretnénk, ha minél hamarabb kezdene - von vállat mosolyogva. - Akkor, hétfő és csütörtök, ahogy a hirdetésben is állt.

 - Értem - biccentek, mire elém tesz egy madártollból átalakított íróeszközt, és egy tégelyt a tintával.

 - A toll egyébként a magáé. Vegye tagsági jelvénynek. Mindannyiunknak van egy.

Nem emlékszem, hogy használtam volna korábban ilyet, a kanyarított betűk mégis egyenletes képet mutatnak a papíron. Néhány percig tart, míg kitöltöm az egész lapot.

 - Részletes bevezetést majd az első napon intézünk. Egy időben minimum két eladó van bent, így azzal sem lesz gond, kérdezze a társait bátran - veszi vissza a szót NamJoon, miközben az ajtóhoz kísérnek. - Ha a szerződést sikerül elintézni a napokban, jövő hétfőn akár kezdhet is - a tekintetéből nem tudok kiolvasni semmit, Jinnel ellentétben a mimikája jól takar minden véleményt, a vonásai azonban hozzá hasonlóan kifogástalanok. Mintha nem e világi kezek formázták volna. - Oh, és még valami - állít meg, mielőtt kilépnék az üzletből. - Ha valaki azzal fordul bármelyikőjükhöz, hogy önmagát keresi, akkor mindenképpen küldje fel az emeletre. Majd én gondoskodom róla - most először rándulnak meg az ajkait körbeölelő izmok.

 - Rendben - biccentek. Az illendő elköszönést követően ismét az utcát járom. Eltelik néhány másodperc, mire a közben rám sötétedő ég mellett feltűnik valami. Hó. Mégpedig az első az évben.

A doktorok fél éve egy ritka formájú amnéziával diagnosztizáltak. Pszichogénnek nevezték, és azt mondták, valamilyen súlyos stresszel járó, vagy traumatikus epizód hiányzik az emlékezetemből. Egy néhány hónapos részlet egyszerűen eltűnt: mindenki, akinek akkor köze volt hozzám, kitörlődött az összes akkor kialakult érzelmi kötelékkel együtt. Csak a hiányérzet maradt.
Az eget figyelem, és gondolatban a szállingózó télhozókat egy elme apró darabjaihoz hasonlítom. Egy valami már biztos - az emberi tudat törékeny.  Törékenyebb, mint a fizikai való.

Megtorpanok, és nem zavar, hogy az emberek kerülgetnek, a maguk gondterhelt arckifejetésével, ideges léptükkel vagy éppen széles mosolyukkal. Egyik kezemet lassan előre nyújtom, és hosszasan figyelem az időről időre itt landoló pelyheket. Kivétel nélkül elolvadnak, de az utánuk maradó szemernyi tócsa árulkodik a létezésükről. Vajon az én emlékeimről is lehetnek nyomok, amik alapján felidézhetem őket?
A járdával párhuzamosan haladó úton autó sofőrje megelégeli a várakozást, és dühös, többszörös dudaszóval figyelmezteti a zöld lámpa mellett egy helyben ácsorgó járművet. Az éles hangra összerezzenek, és leeresztem a kezemet. A talaj felé lógatott ujjaim hegyéről nesztelen csöppen le az összegyűlt olvadék. Ismét összehúzom a fekete ingre húzott kabátomat, majd visszaindulok a buszmegállóba.
Igaz is. Reggel érkezik.

Korábban kelek az átlagosnál, de a konyhából érkező hangok alapján így is tudom, hogy gyorsabb volt. Már itt van.
Mezítláb, a combközépig érő alvós pólómban lépkedek végig a lakáson.
 - Huang ZiTao, te menthetetlen vagy - rázom meg a fejemet, miután megtámaszkodtam az ajtófélfánál, és rosszalóan figyelem, ahogy az ablakon beáramló jeges levegő miatt kabátban áll a helyiségben, és egy utolsót szív a cigarettájából. A füst, amit ezután kifúj, védőburokként lebegi körbe az alakját, aztán távozik az ablakon keresztül.
 - Te is hiányoztál nekem, hugi - felém fordul, a csikket elnyomja a hamutálban, végül pedig szélesre tárja a karjait, hogy mosolyogva a mellkasára vonjon. Mindig is édestestvérként kezeltük egymást, a felmenőket illető különbségtől eltekintve. - Rég láttalak.