/JungGi szemszög/
Egy mosoly - az övé. Szárnyak. Sikoly, majd könnyek. Ébredés. Tudat. Vér. Összefonódó ajkak. Nevetés és halál.
- JungGi - valaki a nevemen szólít, és a vállamra helyezi a kezét. Összerezzenek, és kinyitom a szemeimet.
- Reggelt - motyogom enyhén rekedtes hangon.
- Mi volt ez? - vonja fel a szemöldökét Tao. - Szinte minden éjjel ez történik, mióta itt vagyok.
- Még régebben kezdődött. Ezúttal mit csináltam? - ásítok egyet, közben pedig kikászálódom az ágyból, és fejben összerakom a teendőimet. Csütörtök. Egyetem, és délután az előadás. Az előadás...
- Először csak nehézzé vált a légzésed, aztán valamit ismételgettél, de nem volt teljesen érthető - magyarázza. - Kisebb korunkban nem voltak rémálmaid.
- Nem tudhatod - vállat vonok, aztán készülődni kezdek. Nincs idő tovább feszegetni a témát, ami ráadásul kényelmetlenül is érint.
- Mikor érsz haza? - kérdezi Tao, mikor a bejárathoz érve felkapom a kabátomat. - Ebédelhetnénk együtt.
- Estig biztosan nem jövök - rázom meg a fejemet. - Ma van az a kötelező dolgom.
- Vagy úgy - biccent, aztán a zsebébe nyúl, majd felém nyújtja a tenyere tartalmát. Az aprócska ezüstmedálon megcsillan az a délelőtti napsugár, amely időközben beférkőzött a résnyire nyitott ajtón. - Ezt neked hoztam, de még nem volt alkalmam odaadni. Vedd elő-szülinapi ajándéknak - mögém lép, a liliomot formázó ékszert összekapcsolja a nyakam körül és elégedetten szemléli az összképet.
- Gyanús vagy - pillantok fel rá. - Ugye nem kell korábban elmenned?
- Barátságos feltételezés - nevet. - De nem, ne aggódj. Még maradok. Ezt viszont - mutat a nyakláncra. - Minél előbb látni akartam, ahogy viseled.
- Tényleg szép - mosolygok. - Köszönöm.
- Ha végeztél az előadáson, hívlak. Semmiképp ne maradj kint sokáig - a fejem felett távolba réved.
- Igenis, anyu - forgatom a szemeimet, aztán a táskámat felkapva kilibbenek a házból.
Az egyetem, ahova járok, körülbelül félúton helyezkedik el a lakhelyem és az újdonsült munkahelyem között, persze egy bizonyos fokú kitérővel.
Az első napokban félve lépkedtem a hatalmas épületrészek között. Nevetségesen aprónak éreztem magamat a neves szöüli intézményhez és a többi tanulóhoz képest. A szakom különlegessége, hogy két nyelvre koncentrálódik, a koreai mellett az angolra. A bölcsészettudományon belül minden felvett tantárgynál használnunk kell ezt is, azt is.
A délelőtti óráim szinte észrevétlenül eltelnek. Ebéd után átsétálok a főépületbe, hogy megnézzem a kiírást a mai, engem érintő, és külsősöknek is szabadon megtekinthető előadásról, amely a kihelyezett adatok szerint néhány percen belül el is kezdődik. A megfelelő előadóteremhez vezető folyosón aztán megpillantom TaeHyungot is, aki Jiminnel beszélget.
- Nem is tudtam, hogy te is beülsz - folyok bele a társalgásba, miután csatlakozom hozzájuk.
- Én? - vigyorog Jimin. - Isten ments. Testnevelés szakon vagyok itt - mutat a saját campusának irányába. - Csak egy percre álltam meg dumálni. Nem vagyok olyan mázlis, hogy máris végezzek az óráimmal - sóhajt, majd egy intés kíséretében tovább is áll.
Kínos csend áll be köztünk. Én a cipőm orrát bámulom, TaeHyung pedig a szemközti falon elhelyezett órát.
- Be kéne mennünk - rugaszkodik el a faltól néhány másodperc után, és megvárja, hogy őt megkerülve elsőnek lépjek be a helyiségbe. Közvetlenül ezután érkezik a jobb oldalamon a nagy erejű lökés, aminek hatására megtántorodom.
- Ne haragudjon - fordul felém a túlsúlyos, kopasz férfi. Végigpillant rajtam, aztán szélesen elmosolyodik. - Nem mondták, hogy ilyen csinos hölgyek is megfordulnak az elit koponyák között - a szemei furcsa színt öltenek.
- Kwon úr - szakítja félbe TaeHyung. - Három óra van.
- Igaz, igaz... - megigazítja az orrhegyére bukó szemüvegét, majd az emelvény felé lépked. A szabadon hagyott helyek közül a legközelebbi kettőn foglalunk helyet.
- Nem tudtam, hogy ismered az előadót - suttogom Taenek. Kis szünettel válaszol.
- Nem ismerem, csak felismertem. A tájékoztatóknál volt róla fénykép - feleli tömören, végig az említett felé fordulva.
- Furcsa volt a tekintete - teszem hozzá az ölembe bámulva. Egy pillanatra mintha megütközne, de végül nem reagál semmit, így én is befejezettnek tekintem a beszélgetést.
- Ugye mind tapasztaltak már deja vut? - a nyájas bemutatkozása után a nem túl megnyerű külsejű férfi színpadias mozdulatokkal kelti fel a figyelmet. - Csak egyike azoknak a furcsa jelenségeknek, amikre az agyunk képes. Ott vannak az álmok... a leggyakoribb és legnehezebben magyarázható dolgok közé tartoznak. Félelmek, vágyak, emlékek testesülnek meg bennük. És ha már itt tartunk... a memóriánk sem olyan egyszerű összetételű, mint első megközelítésre hinnénk. Szemléltetem egy példával. Gondolatban vegyük azoknak a betegeknek a kórlapját kézbe, akik valamilyen szellemi leépüléssel járó kórral küzdenek. Nem ismerik fel a szeretteiket, elvesztik az identitástudatukat, emellett pedig tökéletesen el tudják szavalni az öt, tíz, vagy akár harminc évvel korábban megtanult kedvenc verseiket. A magyarázat? - a hajától fényesre fosztott koponyájára mutat. - Valahol itt rejlik.
- Az eddig is ismert kísérleteken meg kórokon kívül nem mondott semmi újat - fújtatok három órával később, mikor befejezi a publikus projektet.
- Mindjárt jövök - pattan fel mellőlem Tae, és mielőtt még az előadónk a jelenlévőkkel együtt elhagyná a termet, egyenesen felé siet. Körülbelül fél percig beszélgetnek, ezután pedig köszönés nélkül fordul ismét sarkon, hogy engem is ignorálva kilépjen a folyosóra.
- Várj már - szólok utána, és a küszöbről még visszapillantok a férfire, aki azonban váratlanul a padlóra rogy. A körülötte álldogáló tanáraim közül néhányan a segítségére sietnek, és felsegítik, míg mások a hosszú időtartamot, a túlsúlyt, vagy éppen a levegőtlenséget kezdik fennhangon okolni.
Megütközve nézem végig a jelenetet, aztán feleszmélek, és a fiú nyomába eredek. Feldúltnak tűnt.
Egészen a parkolóig követem a szitáló hóesésben, de a telefonom folyamatos csörgése megakadályoz benne, hogy utolérjem. Megtorpanok, miközben fogadom Tao hívását, és egy helyben ácsorogva figyelem a távolodó sziluettet.
- Semmi bajom, csak elhúzódott kicsit - mormogom az aggódó kérdésre, de a gondolataim egészen máshol járnak közben: Taevel pontosan egy időben elhagyták az egyetem területét.
/TaeHyung szemszög/
A lehető leghosszabb hazavezető utat választom. Órákig csavargok az utcákon, végül mégis a hideg győzedelmeskedik felettem. A tetőtéri lakásomba lépve Pyo akaratos nyávogásával korhol.
- Tudom, tudom, már nagyon éhes lehetsz. Nem fordul elő többször - szabadkozom, és azonnal kezeskedem a problémát illetően.
NamJoon hívása nem ér váratlanul: jelentést teszek, aztán a fürdőszobába indulok, hogy lemossam magamról a nap porát. Kár, hogy a kínzó kérdésektől nem ilyen egyszerű megszabadulni.
A forró vizet megengedve felszisszenek, és inkább mellkasommal fordulok a vízsugár felé. Elég régen történhetett, de még mindig fáj. Sokáig időzöm a tus alatt. A nappallal ellentétes időszakot igyekszem a lehető legrövidebbre szabdalni, hiszen amint lehunyom a szemeimet, gondolatban szárnyra kelek. Hiába próbálom megmásítani az álmomat, mindig ugyanaz történik. Még a tekintetem sem tudom más irányba koncentrálni, pedig tudom, hogy van valami, amit figyelmen kívül hagyok.
Pyo már az ágy végénél összegömbölyödve alszik, mikor nyugovóra térek. Óvatosan mozgatom az ágyneműmet, nehogy felébresszem, végül mégis kinyitja a szemeit, és közelebb lépked a fejemhez, hogy aztán ott pihenjen tovább. A szemei pont úgy csillognak, mint JungGi nyaklánca, amelyet délután viselt.
/JungGi szemszög/
A késői órákig forgolódom, mielőtt elaludnék. Sok minden kavarog a fejemben. Azon agyalok, mégis hogyan válhatott egy ilyen Kwon-féle pasasból nemzetközileg elismert szakember, és közben a gondolkodás nélkül felszívódó fiú távolságtartása is foglalkoztat. Lehunyom a szemeimet, és hagyom, hogy újra meg újra felvillanjanak az éjszakánként kísértő képek, amelyek egy furcsa, keserédes kavalkáddá nőtték ki magukat a tudatomban. Van köztük mennyet és poklot ígérő is, néha pedig nehéz elkülöníteni a kettőt egymástól és kategorizálni a részleteket.
Hirtelen ülök fel az ágyamban. Lámpát kapcsolok, gyorsan leülök az íróasztalomhoz, és a legközelebbi tollat a kezembe véve rajzolni kezdek. Megörökítek mindet, a lehető legélethűbb ábrázolásban. Csak néhány körvonallal később tűnik fel, hogy pont a Jintől kapott íróeszköz akadt a kezem ügyébe. A toll valahogy lazábban serceg a papíron a felismerésemet követően.
Hosszú percekkel később eszmélek fel ismét, és az órára pillantok. 1:16. Már elmúlt éjfél.
- Boldog szülinapot - mormogom magamnak, majd a kész vázlatokat félretéve felállok az asztaltól, és lekapcsolom az utolsó fényforrást is. Sötétség telepedik a szobára, miközben visszamászom a takaró alá.
- Kwon úr - szakítja félbe TaeHyung. - Három óra van.
- Igaz, igaz... - megigazítja az orrhegyére bukó szemüvegét, majd az emelvény felé lépked. A szabadon hagyott helyek közül a legközelebbi kettőn foglalunk helyet.
- Nem tudtam, hogy ismered az előadót - suttogom Taenek. Kis szünettel válaszol.
- Nem ismerem, csak felismertem. A tájékoztatóknál volt róla fénykép - feleli tömören, végig az említett felé fordulva.
- Furcsa volt a tekintete - teszem hozzá az ölembe bámulva. Egy pillanatra mintha megütközne, de végül nem reagál semmit, így én is befejezettnek tekintem a beszélgetést.
- Ugye mind tapasztaltak már deja vut? - a nyájas bemutatkozása után a nem túl megnyerű külsejű férfi színpadias mozdulatokkal kelti fel a figyelmet. - Csak egyike azoknak a furcsa jelenségeknek, amikre az agyunk képes. Ott vannak az álmok... a leggyakoribb és legnehezebben magyarázható dolgok közé tartoznak. Félelmek, vágyak, emlékek testesülnek meg bennük. És ha már itt tartunk... a memóriánk sem olyan egyszerű összetételű, mint első megközelítésre hinnénk. Szemléltetem egy példával. Gondolatban vegyük azoknak a betegeknek a kórlapját kézbe, akik valamilyen szellemi leépüléssel járó kórral küzdenek. Nem ismerik fel a szeretteiket, elvesztik az identitástudatukat, emellett pedig tökéletesen el tudják szavalni az öt, tíz, vagy akár harminc évvel korábban megtanult kedvenc verseiket. A magyarázat? - a hajától fényesre fosztott koponyájára mutat. - Valahol itt rejlik.
- Az eddig is ismert kísérleteken meg kórokon kívül nem mondott semmi újat - fújtatok három órával később, mikor befejezi a publikus projektet.
- Mindjárt jövök - pattan fel mellőlem Tae, és mielőtt még az előadónk a jelenlévőkkel együtt elhagyná a termet, egyenesen felé siet. Körülbelül fél percig beszélgetnek, ezután pedig köszönés nélkül fordul ismét sarkon, hogy engem is ignorálva kilépjen a folyosóra.
- Várj már - szólok utána, és a küszöbről még visszapillantok a férfire, aki azonban váratlanul a padlóra rogy. A körülötte álldogáló tanáraim közül néhányan a segítségére sietnek, és felsegítik, míg mások a hosszú időtartamot, a túlsúlyt, vagy éppen a levegőtlenséget kezdik fennhangon okolni.
Megütközve nézem végig a jelenetet, aztán feleszmélek, és a fiú nyomába eredek. Feldúltnak tűnt.
- Semmi bajom, csak elhúzódott kicsit - mormogom az aggódó kérdésre, de a gondolataim egészen máshol járnak közben: Taevel pontosan egy időben elhagyták az egyetem területét.
/TaeHyung szemszög/
A lehető leghosszabb hazavezető utat választom. Órákig csavargok az utcákon, végül mégis a hideg győzedelmeskedik felettem. A tetőtéri lakásomba lépve Pyo akaratos nyávogásával korhol.
- Tudom, tudom, már nagyon éhes lehetsz. Nem fordul elő többször - szabadkozom, és azonnal kezeskedem a problémát illetően.
NamJoon hívása nem ér váratlanul: jelentést teszek, aztán a fürdőszobába indulok, hogy lemossam magamról a nap porát. Kár, hogy a kínzó kérdésektől nem ilyen egyszerű megszabadulni.
A forró vizet megengedve felszisszenek, és inkább mellkasommal fordulok a vízsugár felé. Elég régen történhetett, de még mindig fáj. Sokáig időzöm a tus alatt. A nappallal ellentétes időszakot igyekszem a lehető legrövidebbre szabdalni, hiszen amint lehunyom a szemeimet, gondolatban szárnyra kelek. Hiába próbálom megmásítani az álmomat, mindig ugyanaz történik. Még a tekintetem sem tudom más irányba koncentrálni, pedig tudom, hogy van valami, amit figyelmen kívül hagyok.
Pyo már az ágy végénél összegömbölyödve alszik, mikor nyugovóra térek. Óvatosan mozgatom az ágyneműmet, nehogy felébresszem, végül mégis kinyitja a szemeit, és közelebb lépked a fejemhez, hogy aztán ott pihenjen tovább. A szemei pont úgy csillognak, mint JungGi nyaklánca, amelyet délután viselt.
/JungGi szemszög/
A késői órákig forgolódom, mielőtt elaludnék. Sok minden kavarog a fejemben. Azon agyalok, mégis hogyan válhatott egy ilyen Kwon-féle pasasból nemzetközileg elismert szakember, és közben a gondolkodás nélkül felszívódó fiú távolságtartása is foglalkoztat. Lehunyom a szemeimet, és hagyom, hogy újra meg újra felvillanjanak az éjszakánként kísértő képek, amelyek egy furcsa, keserédes kavalkáddá nőtték ki magukat a tudatomban. Van köztük mennyet és poklot ígérő is, néha pedig nehéz elkülöníteni a kettőt egymástól és kategorizálni a részleteket.
Hirtelen ülök fel az ágyamban. Lámpát kapcsolok, gyorsan leülök az íróasztalomhoz, és a legközelebbi tollat a kezembe véve rajzolni kezdek. Megörökítek mindet, a lehető legélethűbb ábrázolásban. Csak néhány körvonallal később tűnik fel, hogy pont a Jintől kapott íróeszköz akadt a kezem ügyébe. A toll valahogy lazábban serceg a papíron a felismerésemet követően.
Hosszú percekkel később eszmélek fel ismét, és az órára pillantok. 1:16. Már elmúlt éjfél.
- Boldog szülinapot - mormogom magamnak, majd a kész vázlatokat félretéve felállok az asztaltól, és lekapcsolom az utolsó fényforrást is. Sötétség telepedik a szobára, miközben visszamászom a takaró alá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése