4.fejezet - Faith

/Tao szemszög/

Nesztelenül lépkedek a házban, figyelve rá, nehogy felébresszem. Hagyom aludni. Nem kell tudnia.

Tollat ragadok és papírt - át sem gondolom a mondandómat, mielőtt leírnám. Nincs értelme különösebb magyarázkodásnak. Egy darabig biztosan neheztelni fog, pláne, ha a hívásait sem fogadom. Pedig tényleg nem kell tudnia.

Még egyszer átfutom a köszöntésnek szánt soraimat, aztán feltápászkodom és ellépek a konyhaasztal mellől. A zsebeimből előhúzott kulcsokat szintén az üveg felületre helyezem. Elégedetten szemlélem a művemet, közben pedig fülelni kezdek. Még alszik. Helyes. Nem kell tudnia.

Az utcára kitekintve rövidesen megpillantom az ismerős, matt fekete autót is, az elsötétített ablakaival. Megvárom, míg leparkol a megfelelő sávban, aztán a szobám felé indulok. Az összes holmim kihordása után egy másodperc töredékére visszapillantok, mielőtt helyet foglalnék a sofőr melletti ülésen. Nem a házat nézem. A múltra gondolok.

A lényeg, hogy neki nem kell tudnia.

/JungKook szemszög/

- A boltban mi a helyzet? - kitöltök neki még egy bögre forró kávét, majd visszaülök a helyemre.

 - Minden rendben, bácsikám - felelem mosolyogva.

 - Helyes, helyes - hümmög. Belekortyol a koffeines italba, és a karórájára pillant. - Indulnom kéne.

 - Örülök, hogy meglátogattál - hálálkodom udvariasan.

 - Magányos lehet egy ilyen nagy házban, teljesen egymagad - kontrázik, miközben kikísérem az előszobába. - Senki sem szeret egyedül enni, még ha csak egy reggeliről is van szó.

 - Igazad van - biccentek. Leakasztom a fogasról a kabátját, és eltűnődve nézem, ahogyan koros mozdulatokkal magára kapja. Az utolsó családtagom, aki ráadásul minden erejével támogat.

 - Legközelebb te gyere hozzám. Tudod, hogy bőven van hely ott is - a kalapjával biccent felém egy utolsót, mielőtt a vezetői oldalon beülne a fénytelen küllemű autójába, aztán sietősen elhajt.

A mosatlanok eltakarítására indulok, közben pedig elhaladok a nappali mellett, benne az átokverte állványra állított átokverte festménnyel, amit az átokverte alkotója még mindig nem fejezett be. A mosogatónál megtorpanva felsóhajtok, és ráérősen feltűröm az ingujjamat, mielőtt megereszteném az égető vízsugarat.

/JungGi szemszög/

A csend sosem sejtet jót. Ezt eddig is tudtam, most mégis ingerülten meredek a papírra, pontosabban Tao sietős kézírására. Túl nagy némaságra ébredtem, de a tegnapi válasza után nem gondoltam volna, hogy tényleg idő előtt lelép. Gondolom, fontosabb dolga akadt.

A cetlit dühösen fújtatva visszadobom az asztalra. Ekkor akad meg a szemem az ismeretlen kulcson, amit mellette hagyott. A soraiban azt írta, használjam ki az ajándékát. Értetlenül tekintek körbe a helyiségben, aztán válasz reményében ismét a papírra pillantok. A második átfutásra tűnik fel a csel: a sorok kezdőbetűi összeolvasva egy értelmes mondatot alkotnak. "V-e-z-e-s-s-ó-v-a-t-o-s-a-n". Elmosolyodom, a 19. életévem betöltését követően először, aztán elindulok a garázs felé, hogy megszemléljem a nagy dobást.

A kezemben szorongatott, logóval ellátott tárgy kicsúszik az ujjaim közül, amint megpillantom a BMW-t. Az apró koppanásnak köszönhetően eszmélek fel a sokkból, és lehajolok érte. A futuriszikus formatervezés valóságos remekművének körbejárása után elhelyezkedem a kormány előtt, és végigsimítok a bőr felületen. A jogosítványomat már tavaly megszereztem, ennek ellenére eddig egy alkalmam sem volt saját járművet vezetni. Nem tudom, Tao merre járt, mivel foglalkozott, és miért szívódott fel hamarabb, azt azonban le merem fogadni, hogy jól keres a dologgal. Mindenesetre, a kérésének eleget téve nem fogom keresni.

A délelőttömet aztán a környező területeken, autóteszteléssel töltöm; később pedig a sablonos, internetes köszöntésekre is válaszolok. Hiába - mindezek ellenére egyedül állok neki az ünnepi ebédnek, és egyedül nézem hosszasan a pislákoló gyertyalángot, mielőtt a kívánságom beteljesülése reményében elfújnám. A vékony, tekergőző füstszál megint csak a bátyámra emlékeztet.

Délután a házon belül punnyadok. Bárminemű fejlődés reményében a ködös felszínre kúszó emlékeimet ábrázoló rajzok között lapozgatok, természetesen sikertelenül. Végül hátradőlök az ágyamon. Úgy döntök, kárpótlom az alvásigényletem a korábbi virrasztásért cserébe, a tényleges álomba merülésem előtti pillanatban azonban megrezzen a telefonom. A szemhéjaim parancsszerűen nyílnak ki újra, és muszáj néhányat pislognom, hogy élesen lássam a képernyőt. Az üzenet egy ismeretlen számról érkezik, és arról értesít, hogy holnap a többiekkel együtt nekem is be kell mennem kirakatot(és lényegében az üzletet) díszíteni, valamint arról, hogy ezek után tartsak velük egy karácsonyi iszogatásra. A feladó végül megnevezi önmagát is.

A névjegyet egyből elmentem SeokJin nevéhez kötve, aztán visszadőlök a hófehér párnák közé. A munka egyben azt is jelenti, hogy idén nem kell egyedül töltenem a karácsonyt.

/JungKook szemszög/

Késő délután van, a naptár december 24-et mutat, és ennek ellenére mindannyian a boltban tartózkodunk. Kicsit szomorúnak találom, hogy senkinek sem akadt sürgősebb elfoglaltsága egy ilyen napon.

 - Mindenkinek világos? - pillant körbe a társaságon NamJoon a díszítési feladatok kiosztását követően.

 - Yes, sir - szalutál HoSeok, majd a szaloncukros zacskóval a kezében el is illan az élethű műfenyőnk irányába. Gyanítom, hogy nem csak dekorációs célzattal hozott belőle ekkora mennyiséget.

 - Normális tempóban egy röpke óra alatt végzünk is - mosolygok rá JungGira.  Rajta kívül még Taet osztották be ugyanarra a pozícióra, mint engem; ez pedig nem más, mint a polcsorok visszafogott feldíszítése.

A könyvkategóriákat jelző táblákkal kezdjük: apró masnikat készítünk arany és ezüst szalagokból, hogy aztán mind a négy sarokba tűzzünk belőlük. Elgondolkodva figyelem kettőjüket, ahogy néma összhangban dolgoznak a hajtogatással, aztán felváltom a lányt, és meghagyom neki, hogy kezdje el a már meglévő darabok elhelyezését.

 - Nem is meséltél még magadról - vetek fel egy általános témát, hogy megtörjük a lassan ránk telepedő csendet. A kijelentésem mintha feszélyezné, ennek ellenére készségesen biccent egyet, jelezve, hogy kérdezzek, ha szeretnék.

 - Nos - feltápászkodom, és a kezébe nyomok egy újabb darabot. - Kíváncsi vagyok rá, hogy miben hiszel.

 - Furcsa kérdés - egy halvány mosoly kíséretében hátat fordít, és a fél szemét becsukva méregeti a táblát, a pontos szimmetria érdekében. - De, hogy válaszoljak is... a sorsban - felszisszen, ahogy az egyik, rögzítéshez használt rajzszög felsérti az ujját. Tae megtorpan egy pillanatra, de aztán minden további nélkül folytatja is a munkát. Előre halad, hogy a következő sornál kihelyezett jelzést is feldíszítse. - Azt hiszem, minden okkal történik - folytatja JungGi, miközben a kis sérülést elszenvedő kezét igyekszik úgy tartani, hogy eltakarja a szemünk elől.
 - Érdekes megközelítés...de én valami konkrétabbra gondoltam - a közelünkben tartózkodó Jin aprót köhint.
 - Mégpedig? - pillant rám a válla fölött. Közben nyilvánvalóvá válik a probléma is. Sehogy sem éri el a tábla tetejét, a felső két sarokba képtelen feltűzni a masnikat. Ez azonban nem tántorítja el a céljától -lábujjhegyre állva nyújtózik a magasba.
A néhány másodpercen belül ismét felbukkanó TaeHyung szó nélkül indul meg felé. Kiveszi a kezeiből a maradék két elemet, és tökéletes precizitással feltűzi őket.

 - Sok van még hátra - mondja ezután. - Csináld csak az alsókat, a többit majd mi megoldjuk - a hanghordozása egyszerre nyugodt, és enyhén lekezelő.
JungGi habogva köszönetet mond, aztán visszasétál hozzám, hogy elkérje az időközben elkészült díszeket.
 - Szóval? - veszi fel ismét az iménti beszélgetésünk fonalát.
 - Arra vagyok kíváncsi, mennyire hiszel ebben - a kezeimmel mindent körülölelő mozdulatot teszek. Ezúttal NamJoon köszörüli meg a torkát. - A világban, amiben élsz.
 - Nem vagyok benne biztos, hogy minden az, aminek látszik. Vannak, pontosabban lehetnek olyan dolgok, amik az egészet megkérdőjelezik. Talán - von vállat.
 - Mit értesz a "dolgok" alatt? - forszírozom tovább, lassan elmosolyodva.
 - Például...
 - Angyalok?