5.fejezet - The unknown

/YoonGi szemszög/

Egy pillanat alatt felbukkanok a két csevegő látóterében, hogy eltereljem a témát. Enyhén bosszús tekintetem Kookra villantom, aztán a megütközött JungGi felé fordulok, és elmosolyodom.

 - Ne is törődj vele. Néha furcsa dolgokat kérdez - legyintek. - Egyébként, kell valamiben segíteni? A magam részéről már végeztem a feladatommal.

Tae alakja ismét feltűnik, így én magammal húzom a lányt, és helyette segédkezem a tábláknál. Csak remélni merem, hogy ő nem érzékeli, amint a fecsegőt számon kérik az elmeállapota épségéről. Igaz, HoSeok csak nevet az egészen. Végül ismét szétszélednek, és az utolsó simításokhoz a kíváncsiskodó is csatlakozik hozzánk.

 - Ha már engem kérdeztél, miért nem mesélsz magadról te is? Valamit. Bármit - veti fel JungGi.

 - Magamról? - Kook felül a legközelebbi asztalra, és felém nyújtja az utolsó masnit is. - Nem tudom, mit mondhatnék. Már egy ideje halottnak kéne lennem.

Megfeszül a kezem, miközben feltűzöm a dekorációs elemet. A lány is érzi, hogy kellemetlen lenne tovább kérdezősködnie, ezért inkább befejezettnek tekinti a beszélgetést. Szerencsére rövid időn belül mindenki elkészül a maga részével, Jin pedig a helyiség közepére terel minket, hogy megcsodáljuk a művünket. Néhány perc elégedett hümmögés után NamJoon témát vált.

 - Mindenki úgy készült, hogy hosszú esténk lesz, igaz? - ajkai felfelé görbülnek, a helyeslő biccentéseket követően pedig szélesen elvigyorodik. - Találtam egy jó helyet. A neve Mijiui,

autóval néhány percnyire van innen - erre a kijelentésére már furcsálló tekintetek érkeznek válaszként.

 - Én kocsival jöttem - ajánlkozik a legújabb tagunk. - Ha valaki úgy gondolja, jöhet velem.

 - Remek - mosolyog Jin. - Én is autóval vagyok, szóval van még egy fuvar. Így csak... - körbepillant a társaságon, és gyors fejszámolást végez.  - Jimin, Tae, HoSeok, ti mentek JungGival.
 - Ha a hölgynek nem okoz gondot - udvariaskodik HoSeok.
 - Egyáltalán nem - érkezik a felelet.
 - Egy feltétel - emeli fel a mutatóujját a harmadik megszólított. - Én vezetek.
 - Remek - veszi vissza a szót NamJoon. - Az utcanév egyezik az épületével, és elméletileg elég feltűnő, úgyhogy nem fogjátok eltéveszteni. Ha bármi van, írjatok - teszi hozzá, és az ajtó felé mutat. - Menjetek csak előre, mi még bezárunk. Ott találkozunk.



/JungGi szemszög/
HoSeok és Jimin egész úton úgy kapkodják a tekintetüket egyik irányból a másikba, mintha eddig nem sokszor lett volna részük hasonló élményben. Az ablakokra tapadt arcaikkal mutogatják egymásnak a legfurcsább küllemű járókelőket, és fennhangon kritizálják a szerintük rosszul összepárosított ruhadarabokat.
 - Ők ketten nagyon jóban vannak, igaz? - kérdezem a vezetői pozíciót korábban kikövetelő TaeHyungtól. Be kell vallanom, örülök, hogy sötétedés után nem az én kezemben van az új kocsi sorsa.
 - Legjobb barátok - pontosít. - Egy néhány éves kimaradástól eltekintve kölyökkoruktól együtt lógnak - a visszapillantóban ellenőrzi a két lököttet.
 - Így igaz, kishölgy - erősíti meg az információt a végig fülelő HoSeok. Az utolsó szavát követően Tae a szemeit forgatja, majd beveszi az utolsó kanyart is.
 - Itt vagyunk.
Sorban elhagyjuk a fekete járművet, és lassan végigjáratjuk tekintetünket az előttünk magasodó szórakozóhelyen. A Mijiui látványosan eltér a környező, a karácsonyi - ízléses és kevésbé ízléses  -dekorációtól roskadozó üzletektől. Letisztult külső, és elegancia jellemzi. Elit hatást kelt, és mégsem hivalkodó.
Az önfeledt bambulásból az utca másik oldaláról közeledő Jiminék zökkentenek ki.
 - Később indultatok, és mégis leköröztetek minket - ráncolom a homlokom.
 - Ilyen sofőr mellett bárki lehagyott volna - vigyorog YoonGi Taere, aki válaszul zsebre vágja a kezeit, és megindul a bejárat felé.

A beléptetési rendszeren átesve megpillantjuk a tágas belső teret, amelynek kialakítása szintén nem okoz csalódást. A pult körül összpontosuló sötétkék neonsorok végigfutnak az egész helyiségen, és ezek jelölik ki a táncolásra szánt területet is, valamint elválasztják a társaságok számára fenntartott részlegeket. A szín megtöri a fekete alap folytonosságát, mégis tökéletesen illeszkedik a félhomály által létrehozott atmoszférába. Már most elegen vannak a jó hangulathoz, de nincs kellemetlen zsúfolódás.
 - Hozunk sojut - indul meg elsőként NamJoon (YoonGival a nyomában) a pult felé; mi pedig elfoglaljuk az egyik részleget. A középre tolt asztalt körbevevő néhány bőrkanapén kényelmesen elférünk. Egy kupacba rendezzük a kabátjainkat, aztán a két visszatérővel együtt kiosztjuk a poharakat. Az egyszerre lehúzott shot előtt magamon érzem valamennyiőjük tekintetét.
 - Ugye nem ez az első alkalom, hogy alkoholizálsz? - billenti oldalra a fejét JungKook, a szája sarkában bujkáló mosollyal.
 - Nem - rázom meg a fejemet, majd a távolba révedek. - Azt hiszem, ittam már, de nem igazán emlékszem rá.
 - Akkor jól sikerülhetett - vigyorog NamJoon, aztán háromig számol, és mindannyian egyszerre emeljük szájhoz a poharainkat. A szesz valósággal végigmarja a torkomat.
 - Boldog karácsonyt mindenkinek - grimaszolok. A kijelentésem hasonló jókívánságok követik, Jimin és HoSeok pedig rögtön el is indulnak egy "társaságbővítő körútra".
 - Csak, hogy a kishölgy ne érezze magát kellemetlenül - vesz fel fontoskodó hangnemet az utóbbi. Végül is jogosan cselekszenek. Az európai kultúrával ellentétben nálunk ilyenkor nem a család kerül fókuszba, sokkal inkább a párok ünnepeként tartjuk számon.
 - Idegesítő - morog Tae, aki időközben a második körön is túlesett. - Nincs valamilyen beceneved? Ahogy otthon szólítanak, vagy valami.
 - Giya - vágom rá hezitálás nélkül, magamat is meglepve.
 - Remek - biccent.
 - Honnan ered? - folytatja a beszélgetést JungKook egy leplezetlen vigyorral, amit nem igazán tudok hova tenni.
 - Már nem emlékszem - a SeokJin által újratöltött poharamra pillantok, majd egyben lehúzom a tartalmát. - Táncolni is fogunk, ugye? - pillantok rájuk ezután mosolyogva.
 - Természetesen.
 - Menjetek csak - NamJoon felkapja a kabátját, majd a zsebeiben kutakodva megindul a részlegünk mögött nyíló ajtó felé. A kilépése előtti pillanatban még látom, ahogy az ajkai közé vett cigaretta elé lángot tart.

Kérdőn tekintek Jinre, aki felsóhajt, mielőtt válaszol.
 - Ne lepődj meg, gyakran fogod így látni. Rossz beidegződés, hogy azt hiszi, szüksége van rá.
Biccentek egyet. Pont, mint Tao esetében.

Talán a zene hatása, talán az elfogyasztott alkoholé, de néhány perccel később már zavartalanul táncolok a társaságukban. Nem gondolok arra, mások vajon milyen óva intéseket kapnak otthon, mielőtt elindulnak szórakozni. Nem gondolok arra, merre járhat most a testvérem, és nem gondolok arra sem, mi mindent felejthettem el, ráadásul ismeretlen okból. Kizárok a fejemből minden, a tudatom ajtaján szüntelen dörömbölő negatívumot. Nem zavar, hogy a testhez álló felsőm kihívóbb a szokásosnál, nem zavar, hogy az egymást követő dalok ritmusa mindennél hangosabban dübörög körülöttem. Lehunyom a szemeimet, a kezeimet a következő refrénnél a srácokkal együtt a magasba emelem és arra összpontosítok, hogy jól érezzem magamat.
Egészen addig - lényegében órákon át - sikerrel is járok, mígnem feszélyezni kezd egy szüntelenül vizslató tekintet, amely a csontomig hatol, és amitől kiráz a hideg. Egy adandó pillanatban meg is keresem a szempár gazdáját. A sötétben alig tudok kivenni belőle valamit - a sarokban áll, egymagában, és a karjait összefonta maga előtt. Mire mindezt megállapítom, már meg is indul.
Nem sejtek sok jót, így megérintem a liliomot formázó medált, és észrevétlenül közelebb húzódom a srácokhoz. Nem tudom, miért, de az ő társaságuk sokkal nagyobb biztonságérzetet nyújt. Tae persze rögtön észreveszi az apró mozdulatot, majd követi a tekintetem, és velem együtt kíséri figyelemmel a fiú felém tartó útját. Ő pedig megállás nélkül közeledik. Végül megtorpan, és a szemeimbe néz. Az övéiben valami furcsát vélek felfedezni..
 - Ismerjük egymást? - kérdezi leplezetlen informalitással, és meglehetősen hangosan, a zenét elnyomva. Megrázom a fejemet, mire szélesen elmosolyodik. - Akkor itt az ideje változtatni, nem igaz?
 - Már van társasága - szól közbe a lehető legmegfelelőbb pillanatban visszaérkező NamJoon, TaeHyung pedig engem megkerülve félig elállja az ismeretlen útját.
 - Azt hiszem, félreértettetek - sajnálkozik. - Sajnos nem titeket kérdeztelek - széttárja a kezeit, és ártatlanul pislog az egyre dühösebb felszólalóra. Ennyit a nikotin adta nyugodtságról.
 - A válaszom pedig nem - vonok vállat. Ha most nem lenne bennem ennyi százalék tömény, biztosan jobban megilletődnék.
 - Hallhattad a kishölgyet - következtet HoSeok, miután gyorsan útjára ereszti a néhány dallal ezelőtt összeszedett táncpartnerét. Jimin is hasonlóképpen cselekszik, majd közelebb lép a fickóhoz, hogy tetőtől talpig felmérje.
 - Ti is látjátok, ugye? - fordul hátra ezután.
 - Nem ezért jöttünk ide, és utasításunk sincs - rázza meg a fejét Jin. - Inkább menjünk.
HoSeok felsóhajt, és Jiminnel közrefogja YoonGit, míg visszasétálunk a kabátokért. Ő ivott a legtöbbet, és már nem áll a lábán valami biztosan.
 - Hülye szerelmesek ünnepe - motyog, aztán Kook felé fordul. - Sose legyél szerelmes. Értetted?! Soha!
 - Persze, persze - hagyja rá a barátja. - Most viszont kifelé.

A bejárattól néhány lépésnyire már ismét magamon érzem a tekintetet. Hátrafordulok, és megpillantom az épületet nem sokkal utánunk elhagyó fickót. Ösztönösen jelzem a jelenlétét. Ismét előre fordulok, és megérintem a mellettem lépkedő Tae kabátját a felkarjánál, enyhén megrántva az anyagot.
A következő pillanatok eseményei később összemosódnak az emlékezetemben, egyetlen, sokkoló kavalkádot alkotva.
 - Srácok - sziszeg a fogai között TaeHyung.
 - Francba - pillant hátra Jin.
 - Legyen. Engedély megadva - NamJoon egyik kezével roppantja ki a másikat.
 - Ezt nem láttam előre - csóválja meg a fejét Jimin, majd mindannyiunkkal együtt ő is sarkon fordul.
 - Nagyon... szóval tökre ajánlom, hogy te ne... - YoonGi akadazó, dülöngélő mozgással egybekötött fenyegetése nem sokat ér.
Az ismeretlen az egyik pillanatban még biztonságos távolból halad felénk, egy villanást követően pedig már előttem áll, és felém nyújtja az egyik kezét. Hátrálok egy lépést, a fickó pedig egy szemből érkező láthatatlan légtömeg hatására megtántorodik.
 - Nem kéne - figyelmezteti HoSeok, és a folyton arcán hordott mosolya most ijeszőnek hat.
Válaszul csak egy felismerhetetlenségig eltorzult arcot kap. Felsikkantok, mire a zaklató ismét kinyújtja a kezét az irányomba, de azon nyomban el is kapja azt. Felnyüszít, és a semmiből lángba borult kézfejéhez kap.
 Tae  egy félmosollyal nyugtázza a jelenetet, és egy darabig még nézegeti a saját kezéből induló tűzforrást, mielőtt a markát összeszorítva megsemmisítené azt. A levegőt megtölti az égő emberi bőr elviselhetetlen szaga, de az ő keze sértetlen marad, ellentétben a célpontéval.
 - Undorító - fintorog JungKook, majd a mutatóujjával leír egy apró kört. A tér egy lehetetlen pontjából előtörő, hosszan tekergő vízsugár egyenesen az ellenség felé irányul, és felemészti a forró lángokat, aztán az iménti füsttel együtt eltűnik.
 - Feküdj - lép előre NamJoon, mire az eddig a fájdalomtól rángatozó, embernek többé nem igazán nevezhető valami meghunyászkodva a járda hideg felületéhez lapul, és hörgésre emlékeztető hangot hallat. Elakadó lélegzettel figyelem, ahogy utolsó simításként Jin kerül előtérbe, aki leguggol a támadóból vált áldozathoz. Ebben a pillanatban fordít magával szembe TaeHyung, így nem látom a mozzanatot, aminek hatására az egyértelműen nem evilági halálsikoly felhangzik. Rettenetes.
 - Mi... - keresem a megfelelő szavakat, de a folyamatosan gyengülő lábaim nehezítik a dolgomat. A fülsüketítő hang átjárja minden egyes porcikámat, és méregként terjed a szervezetemben. - Mi ez az egész? - kérdezem minden erőmet összeszedve, mégis hanyatló hanglejtéssel. Az ezt követő pillanatban lecsukódik a szemhéjam, és eszméletlenül rogyok a karjai közé.

4.fejezet - Faith

/Tao szemszög/

Nesztelenül lépkedek a házban, figyelve rá, nehogy felébresszem. Hagyom aludni. Nem kell tudnia.

Tollat ragadok és papírt - át sem gondolom a mondandómat, mielőtt leírnám. Nincs értelme különösebb magyarázkodásnak. Egy darabig biztosan neheztelni fog, pláne, ha a hívásait sem fogadom. Pedig tényleg nem kell tudnia.

Még egyszer átfutom a köszöntésnek szánt soraimat, aztán feltápászkodom és ellépek a konyhaasztal mellől. A zsebeimből előhúzott kulcsokat szintén az üveg felületre helyezem. Elégedetten szemlélem a művemet, közben pedig fülelni kezdek. Még alszik. Helyes. Nem kell tudnia.

Az utcára kitekintve rövidesen megpillantom az ismerős, matt fekete autót is, az elsötétített ablakaival. Megvárom, míg leparkol a megfelelő sávban, aztán a szobám felé indulok. Az összes holmim kihordása után egy másodperc töredékére visszapillantok, mielőtt helyet foglalnék a sofőr melletti ülésen. Nem a házat nézem. A múltra gondolok.

A lényeg, hogy neki nem kell tudnia.

/JungKook szemszög/

- A boltban mi a helyzet? - kitöltök neki még egy bögre forró kávét, majd visszaülök a helyemre.

 - Minden rendben, bácsikám - felelem mosolyogva.

 - Helyes, helyes - hümmög. Belekortyol a koffeines italba, és a karórájára pillant. - Indulnom kéne.

 - Örülök, hogy meglátogattál - hálálkodom udvariasan.

 - Magányos lehet egy ilyen nagy házban, teljesen egymagad - kontrázik, miközben kikísérem az előszobába. - Senki sem szeret egyedül enni, még ha csak egy reggeliről is van szó.

 - Igazad van - biccentek. Leakasztom a fogasról a kabátját, és eltűnődve nézem, ahogyan koros mozdulatokkal magára kapja. Az utolsó családtagom, aki ráadásul minden erejével támogat.

 - Legközelebb te gyere hozzám. Tudod, hogy bőven van hely ott is - a kalapjával biccent felém egy utolsót, mielőtt a vezetői oldalon beülne a fénytelen küllemű autójába, aztán sietősen elhajt.

A mosatlanok eltakarítására indulok, közben pedig elhaladok a nappali mellett, benne az átokverte állványra állított átokverte festménnyel, amit az átokverte alkotója még mindig nem fejezett be. A mosogatónál megtorpanva felsóhajtok, és ráérősen feltűröm az ingujjamat, mielőtt megereszteném az égető vízsugarat.

/JungGi szemszög/

A csend sosem sejtet jót. Ezt eddig is tudtam, most mégis ingerülten meredek a papírra, pontosabban Tao sietős kézírására. Túl nagy némaságra ébredtem, de a tegnapi válasza után nem gondoltam volna, hogy tényleg idő előtt lelép. Gondolom, fontosabb dolga akadt.

A cetlit dühösen fújtatva visszadobom az asztalra. Ekkor akad meg a szemem az ismeretlen kulcson, amit mellette hagyott. A soraiban azt írta, használjam ki az ajándékát. Értetlenül tekintek körbe a helyiségben, aztán válasz reményében ismét a papírra pillantok. A második átfutásra tűnik fel a csel: a sorok kezdőbetűi összeolvasva egy értelmes mondatot alkotnak. "V-e-z-e-s-s-ó-v-a-t-o-s-a-n". Elmosolyodom, a 19. életévem betöltését követően először, aztán elindulok a garázs felé, hogy megszemléljem a nagy dobást.

A kezemben szorongatott, logóval ellátott tárgy kicsúszik az ujjaim közül, amint megpillantom a BMW-t. Az apró koppanásnak köszönhetően eszmélek fel a sokkból, és lehajolok érte. A futuriszikus formatervezés valóságos remekművének körbejárása után elhelyezkedem a kormány előtt, és végigsimítok a bőr felületen. A jogosítványomat már tavaly megszereztem, ennek ellenére eddig egy alkalmam sem volt saját járművet vezetni. Nem tudom, Tao merre járt, mivel foglalkozott, és miért szívódott fel hamarabb, azt azonban le merem fogadni, hogy jól keres a dologgal. Mindenesetre, a kérésének eleget téve nem fogom keresni.

A délelőttömet aztán a környező területeken, autóteszteléssel töltöm; később pedig a sablonos, internetes köszöntésekre is válaszolok. Hiába - mindezek ellenére egyedül állok neki az ünnepi ebédnek, és egyedül nézem hosszasan a pislákoló gyertyalángot, mielőtt a kívánságom beteljesülése reményében elfújnám. A vékony, tekergőző füstszál megint csak a bátyámra emlékeztet.

Délután a házon belül punnyadok. Bárminemű fejlődés reményében a ködös felszínre kúszó emlékeimet ábrázoló rajzok között lapozgatok, természetesen sikertelenül. Végül hátradőlök az ágyamon. Úgy döntök, kárpótlom az alvásigényletem a korábbi virrasztásért cserébe, a tényleges álomba merülésem előtti pillanatban azonban megrezzen a telefonom. A szemhéjaim parancsszerűen nyílnak ki újra, és muszáj néhányat pislognom, hogy élesen lássam a képernyőt. Az üzenet egy ismeretlen számról érkezik, és arról értesít, hogy holnap a többiekkel együtt nekem is be kell mennem kirakatot(és lényegében az üzletet) díszíteni, valamint arról, hogy ezek után tartsak velük egy karácsonyi iszogatásra. A feladó végül megnevezi önmagát is.

A névjegyet egyből elmentem SeokJin nevéhez kötve, aztán visszadőlök a hófehér párnák közé. A munka egyben azt is jelenti, hogy idén nem kell egyedül töltenem a karácsonyt.

/JungKook szemszög/

Késő délután van, a naptár december 24-et mutat, és ennek ellenére mindannyian a boltban tartózkodunk. Kicsit szomorúnak találom, hogy senkinek sem akadt sürgősebb elfoglaltsága egy ilyen napon.

 - Mindenkinek világos? - pillant körbe a társaságon NamJoon a díszítési feladatok kiosztását követően.

 - Yes, sir - szalutál HoSeok, majd a szaloncukros zacskóval a kezében el is illan az élethű műfenyőnk irányába. Gyanítom, hogy nem csak dekorációs célzattal hozott belőle ekkora mennyiséget.

 - Normális tempóban egy röpke óra alatt végzünk is - mosolygok rá JungGira.  Rajta kívül még Taet osztották be ugyanarra a pozícióra, mint engem; ez pedig nem más, mint a polcsorok visszafogott feldíszítése.

A könyvkategóriákat jelző táblákkal kezdjük: apró masnikat készítünk arany és ezüst szalagokból, hogy aztán mind a négy sarokba tűzzünk belőlük. Elgondolkodva figyelem kettőjüket, ahogy néma összhangban dolgoznak a hajtogatással, aztán felváltom a lányt, és meghagyom neki, hogy kezdje el a már meglévő darabok elhelyezését.

 - Nem is meséltél még magadról - vetek fel egy általános témát, hogy megtörjük a lassan ránk telepedő csendet. A kijelentésem mintha feszélyezné, ennek ellenére készségesen biccent egyet, jelezve, hogy kérdezzek, ha szeretnék.

 - Nos - feltápászkodom, és a kezébe nyomok egy újabb darabot. - Kíváncsi vagyok rá, hogy miben hiszel.

 - Furcsa kérdés - egy halvány mosoly kíséretében hátat fordít, és a fél szemét becsukva méregeti a táblát, a pontos szimmetria érdekében. - De, hogy válaszoljak is... a sorsban - felszisszen, ahogy az egyik, rögzítéshez használt rajzszög felsérti az ujját. Tae megtorpan egy pillanatra, de aztán minden további nélkül folytatja is a munkát. Előre halad, hogy a következő sornál kihelyezett jelzést is feldíszítse. - Azt hiszem, minden okkal történik - folytatja JungGi, miközben a kis sérülést elszenvedő kezét igyekszik úgy tartani, hogy eltakarja a szemünk elől.
 - Érdekes megközelítés...de én valami konkrétabbra gondoltam - a közelünkben tartózkodó Jin aprót köhint.
 - Mégpedig? - pillant rám a válla fölött. Közben nyilvánvalóvá válik a probléma is. Sehogy sem éri el a tábla tetejét, a felső két sarokba képtelen feltűzni a masnikat. Ez azonban nem tántorítja el a céljától -lábujjhegyre állva nyújtózik a magasba.
A néhány másodpercen belül ismét felbukkanó TaeHyung szó nélkül indul meg felé. Kiveszi a kezeiből a maradék két elemet, és tökéletes precizitással feltűzi őket.

 - Sok van még hátra - mondja ezután. - Csináld csak az alsókat, a többit majd mi megoldjuk - a hanghordozása egyszerre nyugodt, és enyhén lekezelő.
JungGi habogva köszönetet mond, aztán visszasétál hozzám, hogy elkérje az időközben elkészült díszeket.
 - Szóval? - veszi fel ismét az iménti beszélgetésünk fonalát.
 - Arra vagyok kíváncsi, mennyire hiszel ebben - a kezeimmel mindent körülölelő mozdulatot teszek. Ezúttal NamJoon köszörüli meg a torkát. - A világban, amiben élsz.
 - Nem vagyok benne biztos, hogy minden az, aminek látszik. Vannak, pontosabban lehetnek olyan dolgok, amik az egészet megkérdőjelezik. Talán - von vállat.
 - Mit értesz a "dolgok" alatt? - forszírozom tovább, lassan elmosolyodva.
 - Például...
 - Angyalok?

3.fejezet - Pieces of you

/JungGi szemszög/

Egy mosoly - az övé. Szárnyak. Sikoly, majd könnyek. Ébredés. Tudat. Vér. Összefonódó ajkak. Nevetés és halál.

 - JungGi - valaki a nevemen szólít, és a vállamra helyezi a kezét. Összerezzenek, és kinyitom a szemeimet.

 - Reggelt - motyogom enyhén rekedtes hangon.

 - Mi volt ez? - vonja fel a szemöldökét Tao. - Szinte minden éjjel ez történik, mióta itt vagyok.

 - Még régebben kezdődött. Ezúttal mit csináltam? - ásítok egyet, közben pedig kikászálódom az ágyból, és fejben összerakom a teendőimet. Csütörtök. Egyetem, és délután az előadás. Az előadás...

 - Először csak nehézzé vált a légzésed, aztán valamit ismételgettél, de nem volt teljesen érthető - magyarázza. - Kisebb korunkban nem voltak rémálmaid.

 - Nem tudhatod - vállat vonok, aztán készülődni kezdek. Nincs idő tovább feszegetni a témát, ami ráadásul kényelmetlenül is érint.

 - Mikor érsz haza? - kérdezi Tao, mikor a bejárathoz érve felkapom a kabátomat. - Ebédelhetnénk együtt.

 - Estig biztosan nem jövök - rázom meg a fejemet. - Ma van az a kötelező dolgom.

 - Vagy úgy - biccent, aztán a zsebébe nyúl, majd felém nyújtja a tenyere tartalmát. Az aprócska ezüstmedálon megcsillan az a délelőtti napsugár, amely időközben beférkőzött a résnyire nyitott ajtón. - Ezt neked hoztam, de még nem volt alkalmam odaadni. Vedd elő-szülinapi ajándéknak - mögém lép, a liliomot formázó ékszert összekapcsolja a nyakam körül és elégedetten szemléli az összképet.

 - Gyanús vagy - pillantok fel rá. - Ugye nem kell korábban elmenned?

 - Barátságos feltételezés - nevet. - De nem, ne aggódj. Még maradok. Ezt viszont - mutat a nyakláncra. - Minél előbb látni akartam, ahogy viseled.

 - Tényleg szép - mosolygok. - Köszönöm.

 - Ha végeztél az előadáson, hívlak. Semmiképp ne maradj kint sokáig - a fejem felett távolba réved.

 - Igenis, anyu - forgatom a szemeimet, aztán a táskámat felkapva kilibbenek a házból.

Az egyetem, ahova járok, körülbelül félúton helyezkedik el a lakhelyem és az újdonsült munkahelyem között, persze egy bizonyos fokú kitérővel.

Az első napokban félve lépkedtem a hatalmas épületrészek között. Nevetségesen aprónak éreztem magamat a neves szöüli intézményhez és a többi tanulóhoz képest. A szakom különlegessége, hogy két nyelvre koncentrálódik, a koreai mellett az angolra. A bölcsészettudományon belül minden felvett tantárgynál használnunk kell ezt is, azt is.

A délelőtti óráim szinte észrevétlenül eltelnek. Ebéd után átsétálok a főépületbe, hogy megnézzem a kiírást a mai, engem érintő, és külsősöknek is szabadon megtekinthető előadásról, amely a kihelyezett adatok szerint néhány percen belül el is kezdődik. A megfelelő előadóteremhez vezető folyosón aztán megpillantom TaeHyungot is, aki Jiminnel beszélget.

 - Nem is tudtam, hogy te is beülsz - folyok bele a társalgásba, miután csatlakozom hozzájuk.

 - Én? - vigyorog Jimin. - Isten ments. Testnevelés szakon vagyok itt - mutat a saját campusának irányába. - Csak egy percre álltam meg dumálni. Nem vagyok olyan mázlis, hogy máris végezzek az óráimmal - sóhajt, majd egy intés kíséretében tovább is áll.

Kínos csend áll be köztünk. Én a cipőm orrát bámulom, TaeHyung pedig a szemközti falon elhelyezett órát.

 - Be kéne mennünk - rugaszkodik el a faltól néhány másodperc után, és megvárja, hogy őt megkerülve elsőnek lépjek be a helyiségbe. Közvetlenül ezután érkezik a jobb oldalamon a nagy erejű lökés, aminek hatására megtántorodom.

 - Ne haragudjon - fordul felém a túlsúlyos, kopasz férfi. Végigpillant rajtam, aztán szélesen elmosolyodik. - Nem mondták, hogy ilyen csinos hölgyek is megfordulnak az elit koponyák között - a szemei furcsa színt öltenek.
 - Kwon úr - szakítja félbe TaeHyung. - Három óra van.
 - Igaz, igaz... - megigazítja az orrhegyére bukó szemüvegét, majd az emelvény felé lépked. A szabadon hagyott helyek közül a legközelebbi kettőn foglalunk helyet.
 - Nem tudtam, hogy ismered az előadót - suttogom Taenek. Kis szünettel válaszol.
 - Nem ismerem, csak felismertem. A tájékoztatóknál volt róla fénykép - feleli tömören, végig az említett felé fordulva.
 - Furcsa volt a tekintete - teszem hozzá az ölembe bámulva. Egy pillanatra mintha megütközne, de végül nem reagál semmit, így én is befejezettnek tekintem a beszélgetést.
 - Ugye mind tapasztaltak már deja vut? - a nyájas bemutatkozása után a nem túl megnyerű külsejű férfi színpadias mozdulatokkal kelti fel a figyelmet. - Csak egyike azoknak a furcsa jelenségeknek, amikre az agyunk képes. Ott vannak az álmok... a leggyakoribb és legnehezebben magyarázható dolgok közé tartoznak. Félelmek, vágyak, emlékek testesülnek meg bennük. És ha már itt tartunk... a memóriánk sem olyan egyszerű összetételű, mint első megközelítésre hinnénk. Szemléltetem egy példával. Gondolatban vegyük azoknak a betegeknek a kórlapját kézbe, akik valamilyen szellemi leépüléssel járó kórral küzdenek. Nem ismerik fel a szeretteiket, elvesztik az identitástudatukat,  emellett pedig tökéletesen el tudják szavalni az öt, tíz, vagy akár harminc évvel korábban megtanult kedvenc verseiket. A magyarázat? - a hajától fényesre fosztott koponyájára mutat. - Valahol itt rejlik.


 - Az eddig is ismert kísérleteken meg kórokon kívül nem mondott semmi újat - fújtatok három órával később, mikor befejezi a publikus projektet.
 - Mindjárt jövök - pattan fel mellőlem Tae, és mielőtt még az előadónk a jelenlévőkkel együtt elhagyná a termet, egyenesen felé siet. Körülbelül fél percig beszélgetnek, ezután pedig köszönés nélkül fordul ismét sarkon, hogy engem is ignorálva kilépjen a folyosóra.
 - Várj már - szólok utána, és a küszöbről még visszapillantok a férfire, aki azonban váratlanul a padlóra rogy. A körülötte álldogáló tanáraim közül néhányan a segítségére sietnek, és felsegítik, míg mások a hosszú időtartamot, a túlsúlyt, vagy éppen a levegőtlenséget kezdik fennhangon okolni.
Megütközve nézem végig a jelenetet, aztán feleszmélek, és a fiú nyomába eredek. Feldúltnak tűnt.

Egészen a parkolóig követem a szitáló hóesésben, de a telefonom folyamatos csörgése megakadályoz benne, hogy utolérjem. Megtorpanok, miközben fogadom Tao hívását, és egy helyben ácsorogva figyelem a távolodó sziluettet.
 - Semmi bajom, csak elhúzódott kicsit - mormogom az aggódó kérdésre, de a gondolataim egészen máshol járnak közben: Taevel pontosan egy időben elhagyták az egyetem területét.



/TaeHyung szemszög/
A lehető leghosszabb hazavezető utat választom. Órákig csavargok az utcákon, végül mégis a hideg győzedelmeskedik felettem. A tetőtéri lakásomba lépve Pyo akaratos nyávogásával korhol.
 - Tudom, tudom, már nagyon éhes lehetsz. Nem fordul elő többször - szabadkozom, és azonnal kezeskedem a problémát illetően.
NamJoon hívása nem ér váratlanul: jelentést teszek, aztán a fürdőszobába indulok, hogy lemossam magamról a nap porát. Kár, hogy a kínzó kérdésektől nem ilyen egyszerű megszabadulni.
A forró vizet megengedve felszisszenek, és inkább mellkasommal fordulok a vízsugár felé. Elég régen történhetett, de még mindig fáj. Sokáig időzöm a tus alatt. A nappallal ellentétes időszakot igyekszem a lehető legrövidebbre szabdalni, hiszen amint lehunyom a szemeimet, gondolatban szárnyra kelek. Hiába próbálom megmásítani az álmomat, mindig ugyanaz történik. Még a tekintetem sem tudom más irányba koncentrálni, pedig tudom, hogy van valami, amit figyelmen kívül hagyok.
Pyo már az ágy végénél összegömbölyödve alszik, mikor nyugovóra térek. Óvatosan mozgatom az ágyneműmet, nehogy felébresszem, végül mégis kinyitja a szemeit, és közelebb lépked a fejemhez, hogy aztán ott pihenjen tovább. A szemei pont úgy csillognak, mint JungGi nyaklánca, amelyet délután viselt.



/JungGi szemszög/
A késői órákig forgolódom, mielőtt elaludnék. Sok minden kavarog a fejemben. Azon agyalok, mégis hogyan válhatott egy ilyen Kwon-féle pasasból nemzetközileg elismert szakember, és közben a gondolkodás nélkül felszívódó fiú távolságtartása is foglalkoztat. Lehunyom a szemeimet, és hagyom, hogy újra meg újra felvillanjanak az éjszakánként kísértő képek, amelyek egy furcsa, keserédes kavalkáddá nőtték ki magukat a tudatomban. Van köztük mennyet és poklot ígérő is, néha pedig nehéz elkülöníteni a kettőt egymástól és kategorizálni a részleteket.
 Hirtelen ülök fel az ágyamban. Lámpát kapcsolok, gyorsan leülök az íróasztalomhoz, és a legközelebbi tollat a kezembe véve rajzolni kezdek. Megörökítek mindet, a lehető legélethűbb ábrázolásban. Csak néhány körvonallal később tűnik fel, hogy pont a Jintől kapott íróeszköz akadt a kezem ügyébe. A toll valahogy lazábban serceg a papíron a felismerésemet követően.
Hosszú percekkel később eszmélek fel ismét, és az órára pillantok. 1:16. Már elmúlt éjfél.
 - Boldog szülinapot - mormogom magamnak, majd a kész vázlatokat félretéve felállok az asztaltól, és lekapcsolom az utolsó fényforrást is. Sötétség telepedik a szobára, miközben visszamászom a takaró alá.

2.fejezet - Losing my mind

/JungGi szemszög/

- Úgy mondod, mintha én tehetnék róla - forgatom a szemeimet, miközben kibontakozom az öleléséből. - Nem én voltam külföldön, ráadásul ennyi hónapon keresztül...

 - Jogos - biccent Tao, majd az ablakhoz lép, becsukja, aztán leveszi a kabátját.

 - És...mesélsz majd? - nézek rá kérdőn. - Kíváncsi vagyok rá, mit csináltál és hogyan éltél közben.

 - A hívásaim alkalmával elmondtam, ami rád tartozik. Vannak olyan dolgok, amikről nem szükséges tudnod - a szobából kifelé menet összeborzolja a hajamat. Követem a gardróbba, ahol felakasztja a kezében tartott kabátot egy vállfára.

 - Úgy beszélsz, mintha még mindig gyerek lennék - sóhajtom.

 - Az vagy.

 - Csak te kezelsz úgy - emlékeztetem. - Már egyetemista vagyok, és dolgozom is.

 - Dolgozol? - vonja fel a szemöldökét.

 - Azon a könyves helyen - újságolom büszkén. - Már megvan a szerződés is. Hétfőn kezdek.

 - Mondtam, hogy az túl messze van - gondolkodik. - Azt hittem, nem mész el az interjúra.

 - Azt is mondtad, hogy ezen kívül rendben volt a hirdetés. A távolság meg nem zavar.

 - És mit szóltak hozzád?

 - Azt, mondták, ettől vagyok különleges... - ironizálok vigyorogva. - Ugyan már, te sem azzal kezdenéd, hogy "hé, JungGi vagyok, és az amnézia egyik ritka fajtájának köszönhetően nem emlékszem valami rohadtul fontosra!"

 - A helyedben én azért szólnék - vállat von, de kis szünettel folytatja. - Legalább a főnökeid felkészülhetnének rá, hogy instabil vagy.

 - Te meg bunkó - oldalba bököm, és egy gonosz kis kacajjal a konyhába indulok, hogy reggelit készítsek magunknak. Ezúttal ő szegődik a sarkamba.

 - Mindig ezt csinálod.

 - Mit? - a vállam fölött pillantok hátra.

 - Nevetsz, hogy leplezd, ha valami érzékenyen érint.

 Szó nélkül fordulok vissza, és folytatom a szükséges edények előpakolását. Ő magamra hagy, míg a csomagjaival vesződik, de néhány perc múlva ismét megjelenik, hogy segítsen. Ketten készülődünk a konyhában, és ez így van rendjén évek óta. A szüleink helyett mi gondoskodunk magunkról és egymásról.

 - Tényleg nem mesélsz semmit? - kérdezem újra, ő pedig elengedni a füle mellett a kérdésemet.

 - Nem maradok sokáig.

 - Mi? - a kezem megáll a zöldségek szeletelésében. Idegesen hadonászok a késsel. - Máris vissza kell menned? Dehát...

 - A szülinapodig mindenképp itt leszek - egyik kezével a pultra hajtja a felé fordított fém eszköz élét, mielőtt kárt tennék vele. - Szóval nincs miért aggódnod.

 - Végülis, nem te tehetsz róla, ha szólít a kötelesség és a munka...Rendben - szusszanok. - Felnőttként állok hozzá. Örülök, hogy legalább néhány napot itthon töltesz.

 - Tényleg nem vagy már gyerek - állapítja meg fájdalmas arcot erőltetve a vigyora elé. - Annyira - teszi hozzá, majd egy győzedelmes mosoly kíséretében nekiáll a mosogatásnak.

/TaeHyung szemszög/

A szemeim kinyitásával olyan érzésem támad, mintha ébren álmodnék tovább. Megint így telt a hétvégém. Teljesen elszakadtam a valóságtól - minden szabad percemben kerestem, de hiába. Nem találom a választ. Mi több, ahelyett, hogy közelebb kerülnék hozzá, egyre távolibbnak érzem. Mint a jelenlegi önmagam a ténylegestől. Kezdenék megőrülni?
A fürdőszobába vonszolom magam, majd vissza a hálóba. Az ingem összegombolása után leülök a padlóra, és hagyom, hogy Pyo a lábaim körül járkáljon. Mancsai hangtalan érintik a talajt, így nem zökkent ki a gondolataim közül. Végül hátradőlök, és enyhén megemelem a hófehér, bundával borított testet. A macska bölcs íriszével a szemeimbe néz, és mellső lábaival a mellkasomra támaszkodik, mintha csak azt mondaná:"Sosem tudhatod, mit hoz az élet, szóval ne add fel!" Lefogadom, hogy ha beszélne, ilyen közhelyeket vágna a fejemhez.
Megrezzen a mobilom, én pedig feltápászkodom, hogy el tudjam olvasni az üzenetet. A főnökeim utasítása remek ötletet ad. Végső kétségbeesésemben talán megérné korábban bemenni a boltba.

Az autóból kipattanva már leplezni sem tudom a kíváncsiságom. Valami azt súgja, a fel nem tett kérdéseim összes válasza az épületben rejtőzik. Kész vicc, hogy ez az opció eddig eszembe sem jutott.
Az ajtón valósággal berombolok, és a pultnál beszélgető JungKook felé sietek, figyelmen kívül hagyva az aktuális elfoglaltságát.
 - Kook! Kook, akkora hülye vagyok! - vigyorgok.
 - Ebben egyet kell értenem - vágja rá a megszólított, majd félbehagyva az előző beszélgetését, rám irányítja a figyelmét. - Most éppen miért is?
 - Mert már azt hittem, tényleg elment az eszem - nevetek. Felvonja a szemöldökét, ezért tovább magyarázok. - Nem érted? Sehol sem találtam semmit, és közben azt sem tudtam, mit csinálok, vagy ki vagyok...
 - Ha... - eddig fel sem tűnt a másik alak, aki a srácot leszámítva a helységben tartózkodik, most azonban bátortalanul, de közbeszól. - Ha önmagát keresi, akkor mindenképpen fel kéne mennie - a lány az emelet felé pillant, majd a mellette ácsorgó fiúra, mintha csak megerősítést várna tőle.
Eltelik néhány pillanat, mire válaszolni tudok. Végigpillantok rajta. Egyértelműen fiatalabb.
 - Te meg ki vagy? - az informális szavak láthatóan meglepik.
 - A nevem Gil JungGi - feleli.
 - És... - tovább kérdezősködnék, de Kook félbeszakít.
 - Ő az új alkalmazott, akinek ez az első napja, és akinek a körbevezetését intéztem, míg meg nem zavartad.
 - Ó - mindössze ennyit tudok kinyögni. - Akkor én mentem - hátat fordítok, majd rögtön a könyvespolcok megfelelő sorába vetem magamat.



/JungGi szemszög/
 - Ne aggódj, általában nem ilyen - nyugtat meg rögtön az újdonsült munkatársam. - A neve TaeHyung, és egyébként neki köszönhetően vagy itt.
 - Mire gondolsz?
 - Egy ideje csökkentett műszakban, csak csütörtökönként dolgozik, szóval szükség volt egy új tagra. Így jött képbe az egész álláshirdetés.
 - Értem - biccentek. - Fura alak - eltűnődve pillantok az irányába.
 - Az biztos. Nos... hol is tartottunk? - a hajába túr, majd csettint a nyelvével. - Az elrendezés. Fontos, hogy úgy ismerd az egész boltot, mint a tenyered. Arra például a tudományos könyvek vannak - mutatja. - De a anyaság-felkészítő segédanyagoktól a háborús emlékiratokig nálunk gyakorlatilag mindent megtalálhatnak a vásárlók - mosolyog. - Az összefoglaló táblázat a pulton van, a laptop mellett. Mindkettőn rögzíteni kell a felvásárolt, kikölcsönzött és eladott könyveket is - figyelmeztet. - Nagyjából ennyi lenne. Ja, és ne lepődj meg, ha...
Az ajtó ismét kinyílik, a csengők hű szolgaként jelzik az újonnan érkezőket, mi pedig feléjük fordulunk. TaeHyung is felbukkan, szó nélkül toppan a három idegen elé. Láthatóan ismeri őket.
 - Te lennél az újonc? - egyikőjük egyenesen hozzám címezi a szavait, és fejét enyhén oldalra billenti, hogy végigmérjen. - Jimin vagyok.
 - Én pedig HoSeok - folytatja a sort a mögötte állomásozó. Hamar feltűnik, hogy folyamatos mozgásban van - lábujjhegyre emelkedik, majd vissza, aztán kezdi elölről, mintha csak hintázna.
 - YoonGi - teszi hozzá hanyag intéssel az ajtóhoz legközelebb álló, majd a plafont kezdi fürkészni. - Mennünk kéne.
 - Erről akartam szólni - motyogja JungKook kínosan mosolyogva.
 - Mind itt dolgoztok? - pislogok meglepetten. Eddig nem érzékeltem olyan forgalmat, ami ennyi embert igényelne.
 - Pontosan, és most...megbeszélésünk van - Jimin hezitál a kijelentéssel.
Ebben a pillanatban bukkan fel a lépcsőfordulóban Jin és NamJoon. Ezúttal nem viselnek fekete inget, de be kell ismernem, hogy a felsőbbrendű kisugárzásukat nem a ruha okozta. Mindannyian elhallgatunk.
 - Tartanád a frontot, amíg a fiúkkal beszélgetünk? - kéri végül mézédes hanglejtéssel SeokJin .Furcsállóan bólintok, ugyanis nem sokan tolonganak a pultnál. - Hamarosan itt a karácsony, meg kéne vitatnunk a díszletek kérdését a kirakathoz. Ha nem gond, ezzel most nem terhelnénk - egyértelműen nem erről van szó, de nem ellenkezem. Megvárom, míg mind a heten felmennek, és az órára pillantok. Még háromnegyed óra hátra van a műszakomból. Mire végzünk, biztosan besötétedik majd.

Körülbelül negyven percet töltenek az emeleten, és ez idő alatt mindössze fél tucatnyian lépnek be az üzletbe. Kivétel nélkül csak kiolvasott műveket hoznak vissza, és ez alkalommal nem néznek új olvasnivaló után.
A holtidőben a mobilommal ütöm el az időt, és az üzeneteim között felfedezek egy fontosat is. Eszerint lesz egy előadás csütörtökön, amit egy neves szakember tart, és "a szemmel nem látható agyi károsodásokról" fog beszélni. Gondolom, többek között az emlékezés képességének diszfunkcióiról is. Érdekesen hangzik, és egyébként sincs sok választásom: kötelezővé tették a részvételt. Az egyetlen probléma az időpont, ami ütközik az itt töltendő órákkal.
Gondterhelten felsóhajtok; észre sem veszem, hogy időközben ismét felbukkan a társaság.
 - Történt valami? - kérdezi az elkenődött ábrázatomra pillantva NamJoon. Felpillantok a képernyőből, és röviden ábrázolom a problémát.
 - Semmi gond, kivételesen majd más megoldja a műszakot - legyint Kook, és a háttal a pultnak támaszkodó YoonGira pillant.
 - Én nem tudok csütörtökön bejönni - rázza meg a fejét a srác. - Amúgy is, az Tae napja...
 - Nekem is dolgom van - mormog a vita tárgya.
 - Mégis mi?
 - Az előadás. Én is elmegyek rá - vágja rá a fiú.
 - Akkor kénytelenek leszünk mi helyettesíteni titeket - pillant Nam a vezetőség másik tagjára. - Vegyétek úgy, hogy el vagytok engedve, ez viszont azt jelenti, hogy egy alkalommal túlórázni fogtok - jelenti ki szigorúan.
 - Alig várom - forgatja a szemeit Tae.
 - Ez viszont szép munka - Kook közben végez a kölcsönzésekről való első könyveléseim átfutásával.
 - Egyet kell értenem - lép mellé Jin, aztán az órájára pillant. - Mára végeztünk is.
 - Menjetek csak, majd én bezárok - ajánlkozik Kook.
 - Jimin... - Nam a kijárat felé tartó fiúra és a HoSeok néven bemutatkozóra pillant. - Még egy szóra, ha lehet.
Mindketten engedelmesen visszafordulnak, YoonGi pedig Kookkal beszélget tovább a távozása előtt, így mindössze Jinnel és a korábbi lelkesedése ellenére most kifejezetten borús hangulatú TaeHyunggal az oldalamon lépek ki az üzlet ajtaján. Előbbi udvariasan elköszön, és elsiet.
 - Hogyhogy mész az előadásra? - pillantok kérdőn az éget fürkésző fiúra. Nem sok mindent tudok megállapítani róla. Egy biztos - az a fajta, aki feltűnne, ha a buszon ülve az utcát járókat figyelném.
 - Érdekel a téma - vállat von, majd a szemeimbe néz. Elidőzik a tekintetével, így egy idő  után, zavaromban, én kapom el róla a sajátomat. Az egyik neon feliratot bámulom inkább.
 - Egyébként te merre mé...
A hirtelen érkező hideg fuvallat a csontomig hatol. Behunyom a szemeimet, és csak a jeges áramlat távozásával nyitom ki újra őket. Visszapillantok oda, ahol korábban TaeHyung ácsorgott . Mostanra hűlt helye.