Prológus - The past

/JungKook/

Nem tudom, hogyan éltem túl. Az ütközés előtti pillanatban ébredtem fel egy keserédes álomból, hogy farkasszemet nézzek a halállal. Azt hiszem, én nyertem. Ott és akkor az autóban ülő családommal együtt nekem is meg kellett volna halnom. Nem így történt.

Kinyitom a szemeimet, és levegő után kapkodok. Megmarkolom a lepedőt, mintha bármiféle támaszt tudna nyújtani a patyolat anyag a rémálmom után. Sokáig forgolódhattam, legalábbis a gyűrött, a verejtékemtől nyirkos ingem miatt erre következtetek. 

Odakint elered az eső, miközben a szomszédos helyiségbe sétálok, magára hagyva a hálószobámat. Az állványra helyezett festővászon előtt állok, amin az öcsém arca körvonalazódik. Pontosabban a hajdani vonásai, a fél évvel ezelőttiek, ahogyan a baleset éjszakájáról emlékszem rá. Emléket akarok neki állítani, ezért kezdtem bele a festménybe, de képtelen vagyok befejezni.

Megremeg az ecset a kezemben, ahogy a vászon felé közelítek vele. A kín, hogy sosem érem el vele, szinte elviselhetetlen. Valami mindig megakadályoz abban, hogy megtegyem az utolsó vonást.

A felület most saját kénye szerint változik. A gondossággal kiszámított vonások eltorzulnak, neonszín festékek cikáznak a keresztszálas szövéseket könyörtelenül áthágva. Majd megjelenik egy mélyvörös, és a felismerhetetlenségig deformálódott arc vérezni kezd.

Megrázom a fejemet.

 - Ez nem a valóság - az arcomon legördülő forró könnycsepp keveredik a jéghideg verejtékemmel. Hátralépek egyet. A vászon lángba borul. - Ez nem a valóság!

A nyitott ablakon fülsüketítő szárnycsapások tömkelegének zaja szűrődik be. Egy másodperc alatt eláll az eső, és a festmény megint ugyanott pihen - eredeti állapotában - befejezetlenül.

Lehajolok, hogy felemeljem a lábaim előtt heverő rajzot, rajta a fekete szárnyakkal. Néhány pillanatig eltűnődve méregetem, aztán hátat fordulok az iménti hallucinációmnak.

Elkezdődött.

/Jimin/

Mindig itt éltünk, mióta az eszemet tudom. Szöul közelében, egy kis tó mellett, nem messze az erdőtől. Nem emlékszem, pontosan meddig tart a fák rengetege.  Nem jártam arra egy jó ideje. Az ablak is már csak olyan számomra, mint egy megkopott festmény - egy szinte állandó képet mutat, ami szépnek szép, de nem jelent semmit. Nem igazán érdekel. Nincs mögötte tartalom. Lényegtelen. Ami fontos, hogy doktor lehessen belőlem, hogy a mentális problémák szakértőjeként írhassam be magamat a tudományok ismerőinek névsorába. Már évek óta segítek a laborban a szüleimnek. A családi vállalkozásban úgy tartjuk, hogy minden egyes pirula hozzájárul ahhoz, hogy senki ne járjon úgy, mint a nagyapa. Szegénynek annyira zavaros volt az elméje, hogy almával peckelte ki a saját száját, az orrára szorította a kezét, és direkt módon kádba fojtotta magát. A szobám kórházszerű falai között gyakran álmodozom róla. A fehér felületet bámulva elmélkedem. Ha visszaforgathatnám az időt, megakadályoznám a gonosz angyalt, aki elvette tőle az elméje épségét. A szüleim mindig így mesélték a történetét.
Az ágyamon ülve másszor azon gondolkodom, mi mindent tennék még. Visszahoznám például a legjobb barátomat. Újra együtt játszanánk a tó sekély részén, és újra együtt bújócskáznánk a fák között, amik sokaságát az évek alatt milliószor bejártunk, és ahol sosem tévedtünk el.
Előveszek a hűtőből egy almát, majd visszaindulok a hálóba. A folyosón egy pillanatra megállok az ablak előtt, és elmélázok a kinti, idegenné ridegült tájon.
A bejárati ajtóban kulcs fordul - biztosan a szüleim azok. Ennek hangja zökkent ki a gondolataim  eltévedt síkjáról. Lépek egyet a szobám felé, és meglepődve veszem észre a talpam alatt enyhén meggyűrődő borítékot. Kisimítom a furcsa, éjfekete szárnyakat ábrázoló lapot, miközben kiveszem a címzett vagy feladó nélküli csomagolásából. Valamiért azt érzem, nekem szól.

Akkor tudtam meg, hogy hazudtak.


/TaeHyung/

Az én lényegem a sötétség. A történetem itt kezdődik, és azt hiszem, így is fog végződni. Nem, mintha bántana. Hozzászoktam már.
Lecsúszom a fal mentén, és felhúzom a lábaimat. Sok időt töltök a pincében, mikor büntetésképp bezárnak ide. A probléma az, hogy magam vagyok a sötétségben. Csak én és a gondolataim. A lehető legveszélyesebb párosítás.

A hideg és a sötét apránként oltotta ki bennem a remény lángját. Mostanra már semmi sem maradt belőle, csak egy emlékkép, a halványan lobogó, tűzpiros érzelemről. A pince olyan, mint az én személyes börtönöm. A sötétség alkotja a rácsait, és a gondolataim a veszélyt jelentő rabtársak.
Most is csekély okkal kerültem ide - néhány kölyök graffitizett a garázskapura, én pedig megpróbáltam eltávolítani, mielőtt apám rájön és dühöngeni kezd. Rossz pillanatban érkezett, pont, amikor a csínyt próbáltam semmissé tenni. Nem túl meglepő lelki pofon volt, hogy az egészért engem okolt, és bezárt ide. A következő, hasba rúgás szerű mozdulat már váratlanul ért. Anyám nem tett semmit azért, hogy megakadályozzon. Csak állt és nézett, miközben a ház ura elvezetett előtte és bedugott ide. Ha küzdök, egyébként lett volna esélyem kiszabadulni a szorításból - de nem láttam értelmét, miután senki nem kelt a védelmemre. Gondolom, okkal vagyok itt. Gondolom, okkal ilyenek velem. Már nem vagyok biztos benne, hogy én csináltam e azokat a graffitiket.
Gyerekkorom óta így telik a legtöbb estém, ma valahogy mégis magányosabbnak érzem magamat a szokásosnál. Észrevétlenül felnőttem, de még mindig beszorítanak a négy fal közé - a szó legszorosabb értelmében - amikor csak alkalom nyílik rá. Ezúttal tényleg én lettem volna?
Dühösen ökölbe szorítom a kezemet, és készen rá, hogy összekapva magamat kényszeresen essek neki a falnak, feltápászkodom. A bal kezem, amivel megtámasztom magam közben, furcsa felületet érzékel. Tapintásra papírhoz hasonlít, de a koromszín környezetben nem tudok többet megállapítani. Lassan az ajtó felé sétálok, kezemben a furcsa kinccsel, amit idelent találtam, és a küszöb szintjén, néhány centis sávban beszűrődő fényhez térdelek, hogy megvizsgáljam a szerzeményemet. A szárnyak, amelyek a papíron emelkednek az égbe, a pince sötétjével megegyező színben pompáznak. Nem én voltam.

Később rájöttem, hogy csak akkor váltam elkövetővé áldozatból, mikor az öntudatom kétségbe vonva elhitették velem, hogy az voltam. A valóságban... csak bűnösnek bélyegeztek a saját mocskukért.



/YoonGi/

A szabadidőm nagy részét a közeli hangszerboltban töltöttem.
Mikor egy új billentyűs reményében először beléptem az üzletbe, azonnal szerelmes lettem... A hétköznapokon részmunkaidőben dolgozó eladóba. Még sosem éreztem ilyesmit azelőtt. A haja fekete volt és dús, lazán omlott a vállaira; enyhén megemelkedett, mikor hirtelen váltott irányt a tekintete, és vele mozdult a feje is. Megláttam, és valami olyasmi mozdult meg a mellkasom környékén, ami eddig csendben szunnyadt, a megfelelő pillanatra várva. Attól kezdve minden kínálkozó percben itt lógtam. Talán már neki is feltűnt, mert egyszer rákérdezett, miért vagyok ennyit bent. Azt füllentettem, hogy van itt egy pianino, ami nagyon tetszik, és majd megveszem, ha lesz rá pénzem. Azt válaszolta, hogy kipróbálhatom a bemutatóterem közepén ácsorgó kiválasztottam, de maximum fél órát játszhatok rajta látogatásonként. Minden másodpercet és ismeretemben álló bravúrt bevetettem, hogy keddenként és csütörtökönként lenyűgözzem őt. Összesen négy alkalommal dicsérte meg a játékom. Nem mondtam el neki, hogy mindegyik darab saját volt, és azt sem, hogy külön darabot szentelek majd neki, hiszen ő maga a múzsám. Vagyis, azt hiszem, hogy csak volt.

Csütörtök este van, és én idegesen dobolok az ujjaimmal, valamilyen egykor beléjük ivódott dallam alapján váltogatom őket sorjában. Kedden értesültem az egészről. A kirakaton egy lap hirdette a szomorú igazságot - a boltot bezárják. Nem akartam elhinni. Ennyire nem ment volna az üzlet? Dehát sok másik vevő is megfordult, míg én a zongoraszékben gubbasztottam. Talán ha időben megveszem azt a pianinot... Vagy a vezetőséggel lett volna gond? A munkaerővel biztosan nem, ő mindig szorgalmas volt és figyelmes a vásárlókkal... De nem tehetik. Nem értik az egész helyzetet, ugye? Nekem szükségem van a helyre, a közelség(é)re.
Felpattanok és hirtelen felindulásból elhagyom a szobámat. A bolt felé igyekszem, ami sötétedés után apró, emlékekkel teli, kopott külsejű kuckóként áraszt halvány fényt az utcában. Szerencsére senki nem jár most erre rajtam kívül, így nem kell aggódnom a figyelő tekintetek miatt. Szinte gondolkodás nélkül töröm be a kirakatot. A követkető pillanatban belépek az üzletbe, és a még mindig bekötött riasztó fület sértő szirénájának hangja mellett odasétálok a hű hangszerhez, amelyet az érzelmeim kinyilvánításának eszközeként használtam. Leülök elé, és játszani kezdek, azt a dallamot, amit neki akartam eljátszani, és ezzel egy időben színt vallani. Pontosabban szerelmet. Mert kétségtelenül...és menthetetlenül belezúgtam. De az ujjaim most nem mozdulnak úgy, mint amikor előttem lobbant a fekete hajzuhatag, ami néha enyhén megemelkedett...
Megszakad a dallam, és már csak a szirénázás közvetíti a gondolataim üvöltését a túlvilágnak. Aztán felcsendül egy másik, hasonló ahhoz, amit az imént elkezdtem. Az utca felől szól, és mintha az ő hangja lenne. Egy halk hang, ami miatt egészen az út közepéig futok. Ostoba mozzanat. Az érkező járművet már túl későn veszem észre.
Egy másodperc töredéke alatt térek ki az útból, de a katasztrófa már elkerülhetelen. Az autó sofőrje elrántja a kormányt - így helyettem a kirakatnak ütközik. A motorháztető teljes felülete szétroncsolódik a két első kerékkel együtt, valami füstöl az egyik repedésből, és gyorsan terjedő lángok uralkodnak el a terepen. Nem kímélik a pianinot sem.
Hátratántorodom egy lépést. Futásnak akarok eredni, de a kirakat ép üvegrészén eddig észre sem vett papír, amire messziről hunyorgok rá, nem enged elmenni. Majdnem a lángok martalékává válik, az utolsó pillanatban emelem el a veszélyes közelségből, hogy aztán egy hirtelen késztetés miatt odalépjek az autóhoz, és ellenőrizzem az utasok életjeleit.

A hosszú, vágyakozással teli hetek után így ért véget az első - igazán be sem teljesedett - szerelmem.



/NamJoon/

Dél-Korea nehéz hely olyasvalaki számára, mint én. A tetoválások nyilvános viselete ugyan nem tiltott - csak erősen lenézett az idősebb generációk által - de ha valaki ebben talál mesterséget, azt máris illegálisnak tartják, és bűnözőnek titulálják. Pontosan ezért nem merészkedem gyakran a főváros közelébe. A kevésbé zsúfolt területeken, egy lakókocsiban utazva könnyebb észrevétlen maradnom. Általában olyan útszéleken állok meg, ahol nem keltek feltűnést. Hiszen a kocsi külsejéből nem vonható le első blikkre, hogy itt önkifejetés folyik. És oh, a büntetendő fajta.
A saját kézzel rajzolt mintáim között pakolászok, és különböző mappákba szortírozom őket, a méreteik szerint. A nagyobbakra úgyis csak ritkán van szükség. Az alapul szolgáló rajzaim mellett még tömérdek papír sorakozik a fal mentén katonás rendben - könyvek formájában, amelyeket évek óta gyűjtögetek egyfajta szeszély gyanánt. Minden állomásomon teszek egy utat a helyi könyvesboltokba, hogy bővítsem a gyűjteményem.
Furcsa dologra leszek figyelmes. A minták között felfedezek egyet, aminek az elkészítésére egyáltalán nem rémlik. A papír is sárgásabba a többinél, a vonalvezetés alapján pedig egyértelműen nem az én munkám. Valamelyik tetoválásért érkező itt hagyta volna...?
Tüzetesebben megvizsgálom, miközben legurítok egy pohár whiskeyt. Az alkohol a fejembe száll, még mielőtt átgondolnám, mit is csinálok. A kezemre tetoválom a sötét tollazatú szárnyakat. Úgy érzem, hozzám tartoznak. Az enyémek. Ez az első alkalom, hogy magamon alkotok, bár másokon már több száz öröklétű művet hagytam.
Megszédülök, amint az utolsó vonás is megelevenedik a bőrömön. Egy pillanatra mintha a fekete mellett több árnyalat is úszna az alkaromon. Kicsit szúr. Megrázom a fejem, ám ennek következtében belehasít a fájdalom. Lehunyom a szememet, közben pedig kicsúszik az ujjaim közül a titokzatos minta.

Hiába próbáltam később visszatérni ahhoz, aki voltam, soha többé nem értem el a régi énemet. Nem válaszolt a képzeletbeli hívásaimra, de nem hagyott üzenetet sem arról, hogy merre induljak az áttörés után. Kénytelen voltam beletörődni, hogy már más képet mutat a tükör az önképem nevén.



/HoSeok/

A napjaim évek óta ugyanúgy telnek. Alvással és etetéssel - mint az állatoknak; azt leszámítva, hogy őket ép elméjűeknek tartják. Szóval, jobb szeretem úgy felfogni, hogy egy egzotikus, kifutóra született egyed vagyok, mintsem őrült. Mert nem őrültem meg. Nem, ugye, Anya?
Az óra ebédidőt jelez, én pedig felülök az egyetlen ,félkemény matraccal bútorozott fehér helyiségben, amelyet, azt hiszem, a szobámnak is nevezhetnék. Oldalra sandítok, hátha elmarad az adag, hátha megtörik a lánc... elsőre azt hiszem, hogy káprázik a szemem. Ilyenkor már rég ott áll a két pohár pohár, kiemelkednek a padlóból, egy vízzel, egy pedig az adott étkezésnek csúfolt piruláimmal teli. Anya szerint ezek segítenek, hogy ne legyek olyan megint. Elvileg mindig mást kapok, jobbakat, de sosem érzek különbséget az ízükben, színre pedig mindegyik valamilyen neon árnyalatot ölt, mire a poharamba kerül. A különbség, hogy egyre többet alszom.
Nem hallom odakintről a szokásos, ideges, de monoton kopogást, ahogy Anya elhalad valamerre. Csend van, én pedig felnevetek, mert visszaemlékszem rá, mit mesélt arról, amikor olyan voltam. Nem tudom, miért pont most jut eszembe. Nem őrültem meg.
Könnyűnek érzem magam, miközben felállok, hogy az ajtóhoz lépjek. Sokat fogytam, mióta itt vagyok. Azt hiszem. Nem emlékszem pontosan, milyen voltam előtte, de azt hiszem, kicsit nehezebb. A gyógyszerek mindig szórakoznak az emlékezetemmel. Ami megmaradt, az a fák, amikor rossz voltam, és Anya.
Kilesek a kórszobámba való belesésre gyártott lyukon. A meleg, egyenesen a szemeimbe vágó fénysugarak miatt nem sok mindent látok, de a terepet a nesztelenség miatt üresnek nyilvánítom. Lábujjhegyre állva próbálok többet kivenni, és közben megtámaszkodom az ajtón. Legnagyobb meglepetésemre az halk nyikorgással kitárul a terhelés hatására. Először nem tudom, mit lépjek, a szó legszorosabb értelmében. Előre, vagy hátra, ahogy Anya kérné?
Lépek egyet, majd megijedve a tettemtől hátrálok. Aztán mégsem. Valami belső indíték okán lépek ki a fehér falakon kívülre. Az ablakhoz szaladok, mint a rossz gyerek, aki odakintre vágyik...így lenne?
A fák magasabbak. Megnőttek, mióta utoljára rájuk vethettem volna egy barátságos pillantást. Visszafordulok, hogy körbenézzek, aztán az asztalhoz lépkedek, aminek a felszíni tartalma elüt a színmentes környezetétől. Az itt talált szelet csokit azon nyomban kibontom, közben pedig vetek egy pillantást az enyhén gyűrött rajzra, rajta az éjszín madárral.

Bár sokáig nem vallottam be, ő nem az volt, akinek hittem. Anya átvert.



/Jin/

Egyszerű jogászként élek. A foglalkozásom polgári, a keresetem átlagon felüli, a lakásom pedig iszonyatosan magányos. Most épp egyik lakótársam sincs itthon, így egyedül járkálok a szűk, kék folyosón fel s alá. Vacsoraidőben aztán egyedül ülök asztalhoz, de végül a meleg étel helyett csak egy alma elfogyasztásához érzek affinitást, így a többit szépen el is pakolom.
A szobám felé haladva elkap egy furcsálló érzés. Valami nem stimmel. Valami elüt az átlagostól.
Elképedve fedezem fel az újonnan keretbe foglalt és falra helyezett képet a folyosó egyetlen kanyarulatában. Megbabonázva figyelem az egyszerű, mégis eleven képet. Az egyik lakótársam jól rajzol, és szereti az állatokat, feltehetőleg ő csinálta, hiszen igényes munka, és madarakat ábrázol.
Már csak egy valamit nem értek. Ha új - márpedig én még nem láttam ezelőtt -, akkor miért nem kérdezett meg előtte mindenkit, hogy kiteheti e? A lakásban szabályok vannak, amikben mind megegyeztünk. Igaz, hogy a dekorációért egyetlen lányként ő a felelős, de köteles kikérni a véleményünket mindenben. Én, az önjelölt szakács is mindig megkérdezem őket az adott ételről, mielőtt elkészítem azt...
Esküdni mernék, hogy valaki csettint egyet a hátam mögött. Megfordulok, de a következő pillanatban nem a folyosó másik felének látványa terül el a szemeim előtt, hanem a szobámé. Pislogok párat, de a kép nem változik. Én változnék?
Kisétálok a szobámból, az ajtómat résnyire behajtom magam mögött, és ismét megállok a kép előtt. A tartalma, a tényleges alkotás a padlón hever, míg a keret és az üveg sértetlenül pihen a falon. Nem értem. Ők nem értenének?
Felveszem a furcsa tárgyi jövevényt, és a kezemben szorongatva felpillantok a korábbi helyére. A keretnek hűlt helye.

Úgy gondolom, akkor ébredtem fel. Felébredtem, egy olyan álomból, amiről nem is tudtam, hogy létezett, hiszen valóságnak véltem; pedig csak egy kellemes illúzió volt. A valódi lét merőben eltér attól, amit akkoriban ismertem.