6.fejezet - Nowhere to run

/JungGi szemszög/
Mire ismét kinyitom a szemeimet, már új nap virrad a városra. Az ágyból nem merek kimozdulni, így balra pillantok, és hosszasan legeltetem tekintetem az ismeretlen szemszögből elém táruló jól ismert kilátáson. A délelőtti órákban a tél végigtekereg az utcákon, bekúszik a kabátujjakba, és furcsa, fátyolos tekinteteket, valamint szemmel látható lélegzet-foszlányokat hagy maga után. Az éjszakát az otthonuktól távol töltő fiatalok hazafelé szédelegnek, és maguk mögött húzzák a másnap árnyait is. Néha megállnak egy-egy karácsonyi díszektől ékes kirakat előtt, és elméláznak azokon az órákon, amelyekre nem teljesen emlékeznek.
Én is ünnepelni indultam. Legalábbis hasonló indokkal töltöttem velük a nap egy jelentős részét. Velük. Őszintén szólva már nem tudom, milyen tartalommal töltsem meg a róluk szóló gondolataimat.

Valaki benyit a helyiségbe, én pedig átfordulok a jobb oldalamra, hogy láthassam. Pislognom kell néhányat, mielőtt kirajzolódik az előttem álló alakja.
 - Hol vagyok? - bököm ki az első kérdést, ami felmerül bennem.
 - Biztonságban - feleli a betoppanó. A szavai erős kétséget ébresztenek.
 - Ki vagy te? - ezen már megütközni látszik. Összeráncolja a homlokát, miközben válaszol.
 - Hiszen tudod. Kim TaeHyung.
 - Nem ez érdekel - rázom meg a fejem. Az enyhén jelenlévő fájdalom most ismét felerősödik, én pedig lehunyom a szemeimet, míg ismét lecsillapodik. - Azt kérdeztem, ki vagy te valójában.
 - Akkor rosszul kérdezel - Tae az ablakhoz lépked, nem zavartatja magát annak ellenére, hogy minden mozzanatát figyelemmel kísérem. - Nekem kéne szegezned ugyanezt, mindössze egyetlen apró betűt változtatva rajta.
 - Legyen...Mi vagy te? - suttogok.
 - Valami, amiről sosem kellett volna tudomást szerezned - felém fordul. - Ez a lakás az enyém, és gondosan zárom az ajtókat, úgyhogy nincs hova futnod. Biztosíthatlak felőle, hogy NamJoon és Jin gondoskodik majd rólad - kifelé indul, én pedig gondolkodás nélkül kiugrom az ágyból, hogy az ingujjánál fogva állítsam meg.
 - Meg fogtok ölni? - pillantok egyenesen a szemeibe. - Mint azt a férfit...meg fogtok ölni engem is? - ismétlem el a kérdésem, miközben hátrálni kezdek, és a szédülés mellett már a szapora pulzus tünetével is küszködöm.
 - Megölni? - kerüli a tekintetem. Ismét hátat fordít, és az ajtóig meg sem áll. - Ne gondold túl a dolgot. Mi nem bajlódunk ilyenekkel - szélesre tárja a kijáratot, és lepillant a küszöbön át besétáló, a természet által hófehérbe öltöztetett kisállatra.
A macska megindul felém, a lábaimhoz érve pedig körözni kezd, és fejével dörgölőzik a bőrömhöz.
 - Chh - TaeHyung keresztbe fonja a karjait. - Ha már idegeneket is régi ismerősként üdvözöl, tényleg reménytelen. De legyen. Itt maradhat társaságnak - azzal a lendülettel pedig be is vágja maga után az ajtót.

/Jin szemszög/
TaeHyung tekintete valósággal villámokat szór, mikor visszatér közénk a tulajdon nappalijába.
 - Meddig akarjátok még itt tartani? - puffog, miközben helyet foglal a kanapé karfáján.
 - Nem tehetünk róla, hogy te laksz legközelebb a Mijiuihoz. Örülj neki, hogy nem neked kellett vezetni - von vállat NamJoon.
 - Most mit fogunk csinálni? - JungKook az ajkába harap, és várakozón pillant rám.
 - Beszélek vele - sóhajtok.
 - Csak törölj ki mindent - fordul Tae Nam felé, aki a fejét csóválja.
 - Nem szabad.
 - Végzetes következményei lennének - teszi hozzá Jimin.
 - Mégis miért?! Ő nem más, mint egy egyszerű Álombeli - pattan fel a fújtató ismét, és megindul a konyha felé.
 - Pontosan ezért. A szabály szerint mindegyik csak egyszer eshet át ilyesmin - motyogja HoSeok.
 Egy darabig csendben hallgatózunk, de úgy tűnik, nem csap semmiféle zajt. Végül megadóan biccentek egyet, és elindulok a háló felé, ahova JungGit tegnap este még ájult állapotban vittük át.

 - Jó reggelt - az ajtófélfának támaszkodom, és megvárom, hogy felfogja a jelenlétem. A pupillái kitágulnak, és a szempillái enyhén megremegnek, miközben válaszol.
 - Ha te jöttél látogatóba, akkor inkább mondanám az utolsónak, mintsem jónak.
 - Nem bántalak. Egyikőnk sem fog - biztosítom. - A szavamat adom.
 - Kicsit furcsa pont a bizalmamra játszani a történtek után, nem gondolod? - mosolya keserűséget rejt. Elengedem a fülem mellett a megjegyzését, és leülök az ágy szélére, amivel párhuzamosan ő elhúzódik a másik végébe, és az ölébe kuporodó cicát is odébb emeli.
 - Egyébként, az ő neve Pyo - kezdeményezek beszélgetést a négylábúra szorítkozva.
 - Mit akartok tőlem? - keresztbe vágja a bájcsevejt. A tekintete félelmet tükröz.
 - Az attól függ, te mit szeretnél. Ha jobban vagy, szabadon elmehetsz, és soha többet nem hallasz felőlünk, cserébe viszont hallgatnod kell. Ha fáj még a fejed, akkor vedd be ezt - az éjjeliszekrényen pihenő dobozka felé nyúlok, hogy elővegyek belőle egy furcsa, levendulaszín kapszulát. Vonakodva elfogadja ugyan, de a gyógyszerrel és a vízzel a kezében sem mozdul.
 - És utána?
 - Te mit szeretnél?
 - Megérteni, amit láttam - jelenti ki, majd leküzdi a pirulát a torkán. Halvány mosoly bujkál a szám sarkában. Pont, ahogy gondoltam.
 - Biztos vagy benne? - enyhén oldalra billentem a fejemet. - Ha egy ilyen titok a birtokodba kerül, az könnyen veszélybe sodorhat.
 - Például?
 - Beleőrülsz - halkabban folytatom. - A legtöbben nem képesek megemészteni a látottakat vagy hallottakat, mikor válaszokhoz jutnak.
 - Megbirkózom vele - feleli, és simogatni kezdi Pyot, amint az nyávogással készteti rá.
 - Legyen - hosszasan felsóhajtok. - De ne feledd, hogy te kértél beavatást.
 Kényelmesen elhelyezkedik, és kiissza a pohár maradék tartalmát. Abban a pillanatban, hogy a pohár alja hozzáér az éjjeliszekrény felületéhez, mesélésbe kezd.

 - A legtöbb hozzád hasonló Álombéli az egész életét tudatlanságban éli le. A világ keletkezésére és működésére a vallásban, vagy a tudományokban keresnek választ, ám önerőből sosem lelnek rá az igazságra. Az általuk ismert valóság csupán egy általunk felügyelt illúzió. Mintha folyamatosan, egy számukra láthatatlan szemkendővel járnák a világot. Akik pedig a szemkendő szorosságán képesek állítani...-halványan elmosolyodom. - Nos, ezek lennénk mi, az Ébredtek. A társadalmunk mélyen rétegzett és rendkívül összetett, de megpróbálom röviden elmagyarázni. Az Éjjeliek csoportját hívhatjuk akár az elitnek is. Ők képviselik a hatalmat, és jelképesen törvényhozók is, de lényegében inkább csak közvetítők.

Az ismeretlen személy akaratát adják tovább és terjesztik, aki az egész rendszer fölött egyeduralmat gyakorol. Őt nevezik az Éj Urának. Ténylegesen senki sem tud semmit a személyazonosságáról, de van egy pletyka, mi szerint madarak képében figyel mindannyiunkat.
A társadalom zöme két részre oszlik, a feladatmegosztás szerint. Az Álomőrzők egy különleges helyszín biztonságát garantálják, ahol a beavatási szertartás zajlik: az Ébredés. Ezen persze nem mindenkinek kell részt vennie, csak azoknak, akik nem születésüktől kezdve Ébredtek, hanem az Éjjeliek által kerültek kiválasztásra. A szempont, ami szerint válogatnak, szintén ismeretlen - vonok vállat. - Vannak persze további feladataik is, például a Merültek felderítése. Ők azok az Álombéliek, akik valamilyen ellenséges szerv által, erőszakkal akarnak Ébredtté válni. Az eljárásukat Ébredés helyett Riadásnak nevezték el. Beszédes név... Azok, akik Merültekké válnak Ébredt helyett, megpecsételik a sorsukat. Szép lassan elvesztik az identitástudatuk utolsó morzsáit is, és torz gyilkológépekké válnak, akik ártatlan Ébredtekre vadásznak. Mi pedig rájuk - vallom be. - A mi csoportunkat illetik az Altatók jelzővel. Lényegében a végrehajtói feladatokat látjuk el. Hírt kapunk a bemért Merültekről, és elpusztítjuk őket, hasznosítva az egyéni képességeinket, ahogy azt te is láthattad. Kívülről talán véget nem érő mészárlásnak tűnhet, de valójában mindent azért teszünk, hogy az Álombéliek világában fennmaradhasson az a törékeny kis egyensúlyi harmónia, amit ők békének hívnak - feszélyezni kezd, hogy nem mutat ki semmiféle reakciót, még a beszédem végére sem. - JungGi? - nem felel, és ebben a pillanatban nem árulkodik más a lelki jelenlétéről, csak a szeméből legördülő, egyetlen, kövér könnycsepp.