/JungGi szemszög/
A magányos könnycsepp végigkúszik az arcom ívén, végül az állkapcsomról elrugaszkodva nyoma veszik. Ezzel egy időben feleszmélek, és gyors simítással eltüntetem a bőrömről a maga után hagyott vékony, csillogó eret.
- Nem tudom, mi ütött belém - megrázom a fejemet, és felkelek az ágyból. Jin gyanúsan méreget.
- Hova mész?
- Haza. Haza kell mennem. Most - motyogom, miközben elérem az ajtót, és szélesre tárom azt. A következő pillanatban egyenesen TaeHyung mellkasának ütközöm. Enyhén megtántorodom, de nem veszítem el az egyensúlyomat. A hidegvérem annál inkább.
- Menj az utamból - pillantok fel rá. Próbálom leplezni a rám törő remegést. Vállat ránt és szótlanul odébb áll, és megvárja, míg a folyosóról kiérve szembe találom magamat a többiekkel. Kérdő tekintetek fogadnak.
- Már mindent tud - jelenik meg mögöttem Jin, hogy értesítse a többieket.
- És most mihez fogsz kezdeni? - Jimin hozzám címzi a szavait.
- Elmegyek - jelentem ki, majd arra indulok tovább, amerre korábban a bejárati ajtót láttam. A kezem azonban nem éri el a kilincset - az utolsó pillanatban a kérdező állít meg benne. A pillanat töredéke alatt előttem terem, és határozottan, de erőszak nélkül megragadja a kinyújtott kezemet.
- Te is tudod, hogy nem így értettem.
- Mihez kezdhetnék? Fussak a rendőrségre? - keserű mosolyom láthatóan zavarba hozza. - Senki nem hinne nekem, ha elmondanám, mit láttam.
- Engedd menni - utasítja NamJoon a fiút, mire az szó nélkül odébb áll.
- Az autód a ház előtt parkol - teszi hozzá JungKook.
- Elviszlek, vezetek én - ajánlkozik Jin. - Feldúltnak tűnsz, nem kéne ilyenkor autóba ülnöd.
- Nem kéne itt lennem - kontrázok, majd szó nélkül felkapom a cuccaimat, és kiviharzom a lakásból. A liftbe lépve lehunyom a szemeimet. Legnagyobb csalódásomra a következő és az azutáni pislogás után is ugyanaz a látvány tárul a szemeim elé. Babrálni kezdek a nyakláncommal, miközben kilépek a friss levegőre.
Tehát nem álom. Talán egészen eddig álmodtam. Az egész őrültség, és mégis igaz. Talán egészen eddig éltem hazugságban.

A volán mögött hosszasan sóhajtok, mielőtt elindítanám a kocsit. Már csak egy kérdésem maradt. Hogyan tovább?
Hétfő reggel furcsa érzéssel és néhány perces késéssel lépek be az üzletbe. JungKook már az első vásárlókkal foglalkozik, és csak távolról integet. Felé biccentek, majd beállok a pult mögé, a fizetni érkezők fogadására.
- Ne aggódj, nem árullak be Naméknak - áll meg mellettem az aktuális társam, miután az utolsó számlát is kiállítottam. - Utálják, ha valaki késik, szóval mázlid van, hogy egyikőjük sincs bent.
- Merre járnak? - megkönnyíti a dolgomat vele, hogy a helyzethez képest természetesen viselkedik.
- Elutaztak - feleli, majd lehalkítja a hangját. - A környéken valamilyen okból megszaporodtak a Merültek, és behívták őket a szükséges intézkedések megbeszélésére. Az eset, amibe belekeveredtél...az volt az utolsó csepp a pohárban.
- Ennyi erővel mesélhetnél az Ébredés helyéről is - a gúnyos hang a lépcső felől érkezik. TaeHyung zsebre vágott kezekkel lépked felénk.
- Nincs értelme titkokat tartani előtte - ellenkezik Kook. - Hiszen egyszer már...
- Te miért vagy itt? - pillantok TaeHyungra. - Azt mondták, csak csütörtökönként dolgozol.
- Ha nincs itt a másik kettő, akkor ő a főnök - a mellém beosztott a szemeit forgatja. - Csak ő ér rá bármikor beugrani helyettesítésre.
- Pontosan - biccent. - Fent leszek, úgyhogy mindent hallok és látok - figyelmeztet, majd ismét végigjárja a fokok sorát.
- Imád főnökösködni - Kook vigyorogva suttog. - Ha nincs dolgod, segítenél elpakolni a visszahozott könyveket? - kérdezi, majd az ajtó mellett sorakozó kupacokra mutat.
- Nincs valamilyen lebegtető képességetek? - bukik ki belőlem a kérdés, miközben fájdalmas arccal végigszemlélem a tömérdek olvasmányt.
- Nem vagyunk Harry Potter szereplők - vonja fel a szemöldökét, majd elneveti magát. - De egy kicsit talán csalhatunk...
- Eszetekbe ne jusson! - érkezik a kiáltás felülről. - Fényes nappal van, ő pedig Álombeli. Nem használhatsz előtte semmit!
- Igenis, értettem! - kiált vissza JungKook, és érződik, hogy a tiszteletteljes válasszal ironizál. - Különben sem lenne életbiztosítás engem alkalmazni - teszi hozzá mosolyogva. - A víz és a papír sosem ápoltak túl jó kapcsolatot.
A munkával töltött óráink lejárta után nem egyenesen haza megyek. A telefonom képernyőjébe temetkezve lépkedek a legközelebbi szupermarket felé, és ezúttal nem figyelem a körülöttem lévőket. Felváltva nézegetem a jegyzetet, amelybe a bevásárlólistám rögzítettem, és a névjegyzékemet. Nevetséges módon az utóbbi a rövidebb. Csupán néhány középiskolai osztálytársam, a közvetlen szomszédok, a bolt és Tao számát tartalmazza. Hosszasan elidőzök a számjegyeket bámulva, végül a kabátom zsebébe süllyesztem a mobilomat, és áthaladok a fotocellás bejáraton.
Nem zavarhatom. Elfoglalt.
/ HoSeok szemszög/
Egy öles fa árnyékában várjuk meg, míg kiér az üzletből, és tisztes távolságból sétálunk tovább mögötte. Tulajdonképpen nem kell aggódnunk - ha valamilyen okból eszébe jutna a háta mögé pillantani, számára felfoghatatlan sebességgel eltűnhetnénk a szeme elől. Az egyetlen idegesítő tényező a többi járókelő és a Szöul-szerte szövevényes térfigyelő kamerák hálózata. Egy-két beépített embernek köszönhetően már emiatt sem kell aggódnunk, de igyekszünk a lehető legkisebb feltűnést kelteni, mert könnyen hiba csúszhat a rendszerbe.
- Mégis mi a halálnak kell nekünk... - kezdi el vagy századjára Tae, ám elhallgat, amint megpillantja a sötétszürke pulóver alatt rejtőző alakot, amint az az egyik közeli utcából kikanyarodva a lány nyomába szegődik. - Biztos nem. Te intézed. Engem nem érdekel.
- Hát hogyne - mosolygok rá.
- Különben is, honnan tudod, hogy nem csak egy Álombeli az? Tudod. Az utcán vagyunk - oktat ki, miközben széttárja a karjait. - Feltehetőleg ugyanolyan egyszerű teremtés, mint maga JungGi.
- Egyszerű? - pillantok rá, és képtelen vagyok visszatartani a vigyorgást. - Igaz is. Nem tudod, mennyire különleges. Mármint...
Mielőtt meggondolatlan magyarázatba kezdenék a titkon folyamatosan az előttünk haladókat leső TaeHyungnak, kámforrá válik. A következő mozdulatával már a lányt védi.
Hátulról terem a kapucnis mögött, és lerántja róla a felsőt. Az eltorzult alak hiába próbál menekülni a szorításából, vagy segítségért kiáltani - Tae befogja a szájra hasonlító nyílást az eredeti, emberi arca helyén, és magával rántja egy mellékutcába. Tisztes távolságból figyelem a jelenetet, és a tényleges kép helyett a szemközti házfalat figyelem. A ropogó tűz fényében rövid időn belül eltűnik a Merült árnyéka, és Tae egymaga sétál vissza hozzám.
- Már megint pont őt szemelték ki - húzom össze a szemöldökömet, miközben az előttem megtorpanó Tae felé küldök egy enyhe légáramlatot, hogy fekete ruhájáról lefújja a vállára hullt apró szemcsés hamut.
- Köszi - a hajába túr, majd maga is használatba veszi a kapucniját, és az egyre távolodó JungGi alakja után pillant, mielőtt ismét rám figyelne. Elégedetten szemlélem a dacból leplezett törődést, aztán gondterhelten felsóhajtok.
- Ugye tudod, hogy mostantól kezdve egy pillanatra sem hagyhatjuk magára?